Őrülten fáj. Leszarom, hogy a szülinapom kereken vénítő volt és laposan unalmas.  A gyerekek is közönyösek voltak. Nem az fáj.  Hanem olyanért vagyok baszogatva, hogy nem veszem fel a telefont meg hogy mindenért én vagyok baszogatva, de ha én elkezdenék valakire panaszkodni, akkor megkapom, dehát hogy nincs annak igaza?!  Pedig eléggé jól leszoktam mostanában mások hibáztatásáról, azt hiszem.  Áldom szerencsétleneket, akik az én fehér vásznamba kenik keserű mocskokat. Néhány éve elmeséltem anyámnak, hogy annyira ki voltam, hogy konyhakéssel cirógattam a csuklómat. Ő erre csak annyit mondott, hogy el fogják venni tőlem a gyerekeket, ha ilyeneket csinálok.  Pedig képtelen vagyok alkoholból annyit meginni, hogy enyhítse a fájdalmam.  Jézust hívom. Egyszer már konkrétan megjelent előttem. Sajnos meg kell tapasztalnom a társas magányt, a megaláztatást, egy zseni érzelmi sivatagát , egy megátkozott falu szamárrá tevő közönyét és kicsinyességét.  Már nem hajtom le a fejem, hogy nekem van a kezelhetetlen gyerekem, meg nem tudok öltözködni, meg nem járok munkába.  Nem vagyok akárki, mert velem igenis leült maga Jézus Krisztus pálinkázni és bárkinek fel tudok tenni egy sor elgondolkodtató kérdést.