A lustaság néha véletlenül természetvédelemmel párosul. 5000 négyzetméteren nem csinálunk semmit. Biztos? Hány madárnak adunk otthont azzal, hogy nem vágjuk ki a hetvenéves almafát, meg a negyvenéves akácokat, hogy nincs felszántva hét éve a föld és följár a bejárati ajtóig az őz, a róka, a vaddisznó, a menyét, a bagoly, a denevér....Ma reggel lesétáltam a patakpartig-mind a miénk, s vagy 4-5 vadcsapás halad rajta keresztül.  Csodálatos. Gyűlölöm azt a tévésorozatot, hogy Élet az ember után. Miért élné túl azt az állatkerti oroszlán, vagy a szobakutya túl, amit az ember nem?! Miért maradnának állva üvegtornyok akár egyetlen másodperccel is tovább, mint mi?! Érdekes néhány napot kihagyni a szorongásoldóval.  Nagyon nyers erővel hatnak akkor az ingerek. Mostanában mégsem kerít maga köré a szorongás. Bár ma nagyon nyugtalanul aludtam. A lelkiismeretemmel viaskodtam. Régebbi megbántásaim feljöttek. Nagyon szarul éreztem magam, egész éjjel forgolódtam, reggel sírva imádkoztam, hogy bocsássanak meg nekem bizonyos emberek. Bízom benne, hogy meg fognak bocsátani. Anyámnál mégis folyton falba ütközöm. Korlenyomatok vagyunk csupán. Minek viaskodni?!  Áldást kérni inkább bizonytalanságra, indulatra, meg nem értettségre, "igazságtalanságokra", s emberségben élni a megmaradt javakkal.  Ne sírj, Magyarország!