Nem tudom, sírjak, vagy nevessek, vagy apátiába essek, hogy újabb reménysugár jelent meg az égen, hogy férjem egy pöpec bp-i állást pályázott meg, amiire ha felveszik, még albérletre is futná. S elhagyhatnánk ezt az ötezer négyzetméteres arborétumot-börtönt.  Sajnálnám a gyerekeimet otthagyni ezt a jó kislétszámú, falusi iskolát elhivatott pedagógusokkal.  A súlyos magatartászavaros középső fiam fél év alatt kreativitásával és jó szivével nagyon belopta magát tanítónője szivébe. Irtó inspirálóak a gyerekeim . Nem vagyok elfogult, így van. Szóval drukkolok is neki, meg nem is.  Jézus derűje rólam is csak sugárzik. Többen is kérdezték, nem akarok-e eladónak, vagy hosstessnek menni, olyan mosolygós és barátságos vagyok. Dehogynem. Van bennem potenciál. De ugyanakkor a szomorú realitástól sem szabad teljesen elrugaszkodnom, amit jelenlegi fizikai lelkem-testem ölt. Inkább hasonlítok pillanatnyilag a Nem adom fel kávézó Zsuzsijára, aki szintén autoimmun beteg és gyengénlátó. Nekem is először inkább négyórában kéne dolgoznom.  Áldás, békesség, Marinly Monroe-k, pszichológusok, Monica Lewinsky-k, mammák, szomszéd lányok, öreg barátok és bölcs édesapák lehelljetek lelket  befolyásosainkba. Szeretet az élet!