Lehet, hogy fél évre külföldre költözünk valami ösztöndíjjal. Nekem végülis olyan mindegy.  Erdélyben még közelebb lehetnék a természethez, Amerikában meg a kevés angoltudásommal legalább nem fárasztanék le mindenkit.  Közönyben vagyok. Nagyon jól alakulnak a dolgok. A kicsi végre elalszik egyedül a saját ágyában. Nagyfiam elkezdett gyönyőrűen rajzolni.  Kocsikat szemből. Részletes hűtőrács-és abroncsmintázattal. Az apjuk sokat focizik velük. Pszichológushoz fogok megint járni. Alig várom.  Valahogy értelmessé kéne már gyúrni azt a sok energiát, ami bennem van. Valami gyűjtőlencse kéne, mint a miópiás szememre is. Eljárok az itteni katolikus misére. Képes vagyok korán felkelni, ugyanakkor lusta vagyok beautózni a városba. Amíg itt lakom imádkoznom kell az ittlakókért.  Talán az is valami, ha többet látnak és némelyekkel kezet rázok. De ha a gyerekekért busszal megyek, és egy órát lődörgök a csatlakozásig, úgy érzem magam, mint egy szellem, vagy egy boszorkány. Senkivel sem tudok beszélgetni, úgy érzem, mintha láthatatlan lennék. Rokonaim szerint nem is vagyok emberek közé való. Ugyanakkor mégis hiányoznak az emberi kapcsolatok. Úgy vagyok, mint egy enyhén fogyatékos, aki jogosítvány, meg gyerekek iránt vágyakozik, de folyton éreztetik vele, hogy neked azt nem szabad. Pedig sok gyakorlással sokminden menne, mint ahogy a jogosítvány is meglett. Meglesz a munka is. Csak rengeteget kell imádkoznom még érte, hogy jöjjön egy nekem való lehetőség. Hátha egyszer nem irigységbe meg szakmaiatlanságba fulladnak a tanítási módszereim, vagy igazán megtanulok gyógyítani........Jézusom, használjál ki minél jobban, itt vagyok, Tiéd vagyok.  Adaptálj légyszíves a huszonegyedik század igényeihez! Szeretek mindenkit.   

+++++++++++++++++++++++++++++++