Tegnap iszonyatos rohamom volt. Reggeli közben a Házibuli című filmen bazsalyogtam, kivételesen jó hangulatban telt a reggeli, a gyerekek is szépen ettek. Aztán evés után úgy éreztem, hogy hatalmasakat ver a szívem, nem kapok levegőt, szédülök. Bekaptam egy nyugtatót, de azt hittem, meghalok, mire hatni fog, a friss levegő sem segített, mondtam férjemnek, vigyen be a kórházba. Egy pillanat alatt összeöltöztette a gyerekeket, be az autóba, be a sürgősségire. Szívzörej, bal kamra megnagyobbodás és szorongás. Kaptam még egy szem Rivotrilt, csináltak EKG-t.  Pár nap múlva megyek szívultrahangra.  Hát még ez is.   Borderlein, lupusz, Chrohn, szívelégtelenség, májmegnagyobbodás.  És lehet csodálkozni, hogy három gyerek, meg egy mániás gyűjtőgető férj mellett szalad a háztartás és "lusta" vagyok.  

Majd több nyugtatót szedek, rendesen eljárok ellenőrzésekre, beszedem a gyógyszereket, kénytelen leszek még, még még lazulni. Minél közelebb vagyok a halálhoz, annál jobban tisztul az elmém, annál empatikusabb leszek másokkal, annál kisebb lesz az egóm.  Mert fel akarom nevelni a gyerekeimet és nem egy sose dolgozó személyiségzavaros tinédzserként szeretném befejezni az életemet. Nem lehet még itt vége a történetnek.  Nem vagyok szomorú.  Valami földöntúli nyugodtság borít el. Pedig ma még be sem szedtem a nyugtatót.  Ez van.  Azt hiszem, most már végképp le kell mondjak egy majdani negyedik gyerekről.