A babtisták kihúznak a depresszióból. Közös imák során akkora energiák szabadulnak fel, hogy csak na. Egymást segítjük, közösen kérjük csupa jó dolgokra a Mindenhatót és elmélkedünk a Biblián, éneklünk, dobolunk. Igen, ez hiányzott eddig, hogy valaminek én is részese lehetek, nem csak szemlélője, hanem alakítója is.  A védőnővel és a családsegítővel konzultációkat folytatok családunk depresszióból való kimenekítésén. Isten fogja a kezem.  Most nem azt mondom, hogy sose gyújtok rá, vagy sose hagyja el káromkodás a számat, de érzem a bőrömön a gondviselést. Vezetés közben mintha néha telelportálnék, az időérzékem kezd kiélesedni. A szellemektől és a földönkívüliektől már nem félek. Olyan megható, hogy férjem bescannelte faterom felmenőinek fényképét.  Húsvétkor róluk beszélgettünk. Jó érzés az ősökre emlékezni. Ha anyámnál járok, a kredencen lévő halottak fiatalkori képére valahogy úgy tekintek, mintha még mindig élnének. A három családállítás nagyon érzékennyé tett a velük való kapcsolatra. Áldás őseimre. Köszönöm az érzékenységet, a kíváncsiságot és befogadóképességet, amit örökül hagytak nekem.  A vallás adott egy komoly lökést az önbizalmamnak és képesebbé tett a szeretetre.  Isten kezébe helyezem a sorsom. Súlyos beteg vagyok. Marfan szindrómán is gondolkodtam mostanában, pont olyan szívhibám van, meg hogy nem tudok hízni.  A családom képtelennek tart, hogy valaha is dolgozzam. Pszichésen is. Meg az ő kényelmük miatt is.  Meg karma is. A dédim tanítóként végzett, de egy napot sem tanított. A nagybátyja ellógta az orvosi egyetemet. Apám, anyám orvos akart lenni, egyiknek sem sikerült anyagi/családi okok miatt. Apámnak tönkre ment az újságírói karrierje is. A nővérem sem tudott a szakmájában elhelyezkedni. Én nem fejeztem be az egyetemet. Férjem tudását sem méltányolják eléggé. Mi segít?! A spiritusz. Nem feltétlen az alkohol, a lélek. Meg kell törnöm a karmát. Igen, sokan voltak/vannak okosak a családban, vannak csalódások, ki nem teljesedett ambíciók-de áldás, bocsánat, szeretet .