Utálok kemény lenni. Pedig ma csúnya dolgokkal fenyegetőztem.  Nem akarok öngyilkos lenni, meg senkit bántani, meg olyan dolgokat csinálni, hogy a gyerekeket elvegyék tőlem.....bár már hónapok óta hiányoznak az óvodából, de ma már abba is belegondoltam, hogy lehet, hogy mégsem halok bele, ha alkalmazkodnom kell a korán induló falubuszhoz, vagy a fagyok beálltáig legalább kikönyörgöm magunknak a kocsit.  Szeretem a férjem, de ha én két hét múlva visszamegyek vele az édesapjához, akkor az olyan, mintha elfogadnék egy számomra tarthatatlan helyzetet, és férjem esetleg majdnem teljesen leáll a "hogyan tovább" agyalásán és az ingatlanok keresésével, mert ott leszünk mellette és a gyerekek  mindent meg tudnak szokni, bármilyen helyzetben jól érzik magukat, ha látszólag én is elfogadom a felkínált helyzetet. De az a legnagyobb baj, hogy nem tudom elfogadni. Belefáradtam kilenc év ingázásba, illetve a három generáció együttélésében.  A harmadik gyerek megszületése után és a háztartási teendők ellátása után úgy érzem, elfáradtam, nem tudok még plusz két emberhez alkalmazkodni, akiket ráadásul ki nem állhatunk. Nem fogok csak anyagi szempontból megalkudni. Többet ér az egészségem, a lelki békém, illetve a gyerekek lelki békéje és nem akarom őket már tovább ingáztatni sem. Elég volt. Sztrájkolok. Tovább. Még én is azt gondoltam, hogy elég lesz a nyár kiheverni az apósommal történt összezörrenésemet, de tévedtem. Nem múlik el sohasem a miatta átélt élmény rémképe, hogy futok a nyitott ablak alatt lévő ágyon az ablak felé mászó csecsemőhöz.  Após háttal neki, ölében a kedvence, a nagyobb gyerekem, akit épp számítógépes játékra tanított.  Semmi bocsánatkérés, semmi ígéret, hogy ezentúl rács lesz. Én vagyok csak szerinte a túlaggódó. Én nem vagyok hajlandó egy ilyen emberrel együtt élni. Ha férjtől el lehet válni, akkor azt hiszem, apóssal sem muszáj együtt élni. Akinek meg fontos vagyok én, meg a gyerekeim, az küzdjön meg értünk.