Itt volt anyósom, meg anyám egyik munkatársa beszélgetni. Nagyon jól éreztem magam. Betöltötték pozitív energiával ezt a sötét zugot. Még most is magamon érzem jóságukat. Anyósom olyan, mint egy barátnő. Meghallgat, tanácsot ad és nem akar mindenáron megváltoztatni, beleszólni a dolgaimba. Túl szabad is ő ahhoz, hogy leragadjon a szaros pelenkáknál és a büfiztetésnél. Szárnyal, jön, megy, mosolyog, érdeklődik. Jó fej, na. A férjemben is ezt a pezsgést szerettem meg. Ezt a vitalitást, ezt az intellektust és barátságosságot. Csak hát szeret máshol is pezsegni, a babaszoba szűkös, az 5000 négyzetméteres kert sem elég. Az én odaadó szívem is kevés.  Szeretet az élet, meg biológiai lények vagyunk, örülhetek, hogy eddig kitartott mellettem, csak az az üresség fáj, mikor kérdezem , hogyan tovább, s azt feleli, neki mindegy, rajtam múlik csak. Őrjítő. Hogy legalább a gyerekek miatt nem teper.   Én még mindig nagyon-nagyon szeretem. S bár én sem vagyok/leszek szent életű, azt hiszem, a ragaszkodásom örök. Próbálok nem házisárkány lenni.  Hogy visszataláljon. És hogy én is visszataláljak egy értelmes, járható vágányra. Hogy mindenkinek jó legyen. Úgy érzem, örökké rossz idő van itt. Nekem a dombok se kellenének. Talán az erdők hiányoznának. A mediterránabb Pécs. Ahol gyerekkoromban mindig szikrázott a nap.  De biztos egy nagyon kedves nagymama is hozzájárult ehhez  a napsütéshez. Még mindig hiányzik. A nagymamám.