Nem járok már a vallásos közösségbe se. Fáraszt a városba utzás és rossz érzéssel telít el, hogy ott nem ismerik el Szűz Máriát és hogy tilos a halottak lelki üdvéért imádkozni. Akkor már maradok inkább katolikus.  Férjemre és a gyerekeimre figyelek, olvasgatok és a magam sajátos hite szerint élek. Bízok magamban mások helyett is. Az is hülye, aki gyerekként kezel felnőtteket. Nem illek én sehová sem. Komoly kötődés zaraim lehetnek. De ennek ellenére törekednem kell az életigenlésre és a harmóniára. Talán idővel más agyterületek kompenzálni fogják  a mostani  barátkozásra képtelen állapot kiváltó okát. Ez van.  Várok. Az  vallásos gyülekezet sem igazán az én világom. Fogalmam sincs, mihez kezdenék. Elmennék segédápolónak, pénztárosnak, Flextonics-ba összeszerelőnek, teremőrnek, ezoterikus boltba eladónak, de jelenleg itthon kell helytállnom, mert kint lakunk a fenében és amíg az összes gyerek meg nem tanul önállóan távolsági busszal járni, cirka 8 éves koráig, addig a segítségemre vannak utalva.  Nem szabad meghallanom, hogy mások szerint mi mindenre nem vagyok képes és hogy mennyire gyerekes vagyok. Hát aztán. Valószínűleg azért gondolkozom annyit természetfeletti dolgokról, mert nem igazán tudok az emberekkel mihez kezdeni.  De nem szabad ezért sem magamra, sem másokra haragudnom többé. A harag csak ront mindenen. Szeretettel a magányban.  Itthoni szerzetesnőként.