Egy ritka autoimmun betegséget diagnosztizáltak nálam. Teljesen átértékelődött az életem. A fizikai fájdalmak gondolkodásra és nagyobb életszeretetre, értéktiszteletre tanítottak. Nem tudtam redőnyt húzni, ruhát gombolni, kínszenvedés volt a saját fürdésem, a kisgyereket az alkaromon húztam-vontam és rengeteg Aspirint beszedtem, hogy talpon tudjak maradni. Még a talpam is fájt. Az arcomat vörös kiütések támadták meg. A háziorvos köszvényre gyanakodott, én kutakodtam utána neten, hogy lupusz. Azóta már az immunológián is detektálták. Szteroidokat szedek. Már jobban vagyok, de Damoklész kardja ott lebeg fölöttem és minden nap hálát adok az Istennek, hogy még ma is olvashattam esti mesét a gyerekeknek, meg még ma is el tudtam kísérni őket az óvodába és még tudtam nekik a harkályról magyarázni és még ma is itt lehetek köztük...valahogy olyan halálfélelmem van mostanában. De muszáj volt már kicsit átértékelnem az életemet. Szelídebbnek és kevésbé lázadónak, mégsem bábunak lennem. Belefáradtam ősz végére ebbe a harcba és egész télen szenvedtem. Ezért sem írtam. Meg már nem olyan fontos a blogolás. Jobban érdekel, hogy mi lesz a vacsora, meg a gyerekek milyen ruhában mennek holnap óvodába, meg hogy el legyen mosogatva. Barátok meg majd jönnek maguktól. Már sok gyűlöletet és előítéletet sikerült lefaragnom, ami nagy falakat emelt a gondolkodásomban.  Alakul a molekula.