Szerintem nem szabad százszázalékosan uralni akarni a dolgokat. Az görcsösséget és sok csalódást, bosszúságot szül. Akár férjem szabadideje, akár gyermekeim étkezése.  Nem lehet a határtalanságig beleavatkozni mások életébe. Nem tudjuk megváltoztatni őket. És mindennek megvan az oka, hogy miért lettek olyanok, amilyenek.  Felnőtt embereket meg főleg nem lehet megváltoztatni. A gyereknél meg arra kell vigyázni, hogy ne nagyon rontsuk el, minél kevesebb sérülést okozzak nekik. Biztatni, dicsérni, simogatni sokat, mindent megbeszélni, kimutatni az érzelmeket. És hálásak ezért. Meg hogy megbízom bennük, hogy meg tudják csinálni. Saját gyerekkoromból emlékszem, hogy főleg ez utóbbi mennyire hiányzott. Olvasok most egy pszichológiai könyvet, abban írnak "démoni anyákról". Akik azért drukkolnak, hogy a gyerekeinek ne sikerüljön, nehogy felülmúlja őket. Anyám például mai napig verseng velem. Kamaszkoromban zsákruhákba bújtatott, nem vett nekem melltartót, egyszer valamit magyaráztam, hogy a gyerekekkel mit csináljon, mikor egyedül viszi őket valahova és egyből lehurrogott, hogy amit én meg tudok csinálni, azt ő is.  Szóval van/volt olyan érzésem, hogy vetélytársaként kezel. Lehet, hogy ő még nálam is kevésbé "felnőtt".