Á, nem engedtek ám be azóta az ovi csoportszobájába gyerekeket dajkálni, lányokkal csacsogni, fodrászosat játszani.  Túl szép is lett volna, ha többször is zehetnék másokkal is jót. Túl sok vagyok és túl más. Talán megijednek tőlem az emberek, hogy egyből megtalálom a probléma gyökerét, hogy az árva gyerek megszületéseset akar velem játszani, hogy az orvosi váróban öt perc beszélgetés után egy jól szituált ismeretlennel arról beszélgetünk, hogy temetőben szoktunk sétálni és jé, nincs ezzel egedül, meg még soha senkivel nem beszélgetett még erről. Nem mondom, hogy mindenkit a temetői gót szokásaimmal fárasztok, de nagyon sok ember szóvá tette már a velem való beszélgetés(ek) végén, hogy még soha senkivel nem beszélt erről, meg arról.  Aztán a legtöbbször nem is lesz következő alkalom. Túl sok vagyok!:)  De már nem az emberekben keresem a hibát, hanem lazán röhögök és többet beszélgetek Jézussal, meg a férjemmel is. Nekik nem vagyok túl sok. Inkább az az érzésem, hogy néha túl kevés. De csak azért sem leszek rosszkedvű. Tegnap olvastam egy cikket arról, hogy kivétel nélkül minden szenvedélybetegnek traumatizált gyerekkora volt. És van valami indián drog, amit már pszichológusok is használnak, hogy a páciens megélje a teljesség élményét és mindenki meggyógyul, csak sokan vissza is esnek.  Igen, én is, mikor tavaly előtt erősebben nyomattam a nyugtatót, meg iszogattam, volt egy alkalom, hogy leültem a konyhaasztalhoz és nagy boldoságot meg megnyugvást éreztem, hogy igen, nem vagyok egyedül, Jézus szeret és velem van és nem az a helyes, ha iszom, de akkor kellett az ellazulás, hogy intenzívebben rá tudjak hangolódni az univerzum pozitív rezgéseire is, ne folyton csak a többi ember, meg az előző generációim, meg az egész magyar valóság duruzsolása menjen, hogy nem vagy való te semmire, úgyse fog sikerülni, lusta és rendetlen vagy, minek neked gyerek is, minek költöztél falura, ha nem gazdálkodsz, blabla-na, ebből a sok blablából úgy érzem, végre sikerült kijönnöm. Maximálisan átéltem az emiatti és a betegségem, a családi problémáim miatt érzett fájdalmamat és őszintén kértem Jézust, hogy szeretnék egy segítő , értékes ember lenni, nem magam miatt, de nem is csak a gyerekeim miatt, de adjon már értelmet az életemnek, akkor is, ha anyám annyira nem akart megszülni, akkor is, ha mindenki a környezetemben le akar beszélni róla, hogy valaha is emberek között dolgozzak felelősségteljes munkakörben. Nekem megmondta pszichológus, hogy lehet jogosítványom, még egy gyerekem, a diplomától sem álltam messze, akkor ne akarjanak lebeszélni arról, hogy egyszer pénztárosként s kipróbáljam magam.  Nem olvastam egy diákmunkásról sem, aki azért lett öngyilkos, mert több milliót félreszámolt a TESCOnál.  Nem ok nélkül féltenek, de azok a nagy féltők vajon mennyre tudták megvalósítani a saját álmaikat?!