Ellopták a gyerekeim kedvenc macskáját a cigányok. Jó egerész lett volna belőle. Láttuk az udvarukon, egyszer már visszakértük, de két napja megint nincs meg.   Nagyon egyformán tudnak hazudozni a cigányok. Mintha mindet egy anya szülte volna és tanította volna ki ravaszságra.  Egy nő, aki mostanában közel áll hozzám, mondta, hogy nem lehetetlen, hogy van olyan ember, akivel képtelen vagyok megjavítani a kapcsolatomat.  Mindenesetre a panaszkodással még jobban csínján kell bánjak. Kihallgattam egy beszélgetést, hogy a szomszéd néni mégsem kedvel, viszont végre megörvendeztetett a Jóisten és egy különös házaspárral is megismerkedhettem falunkban, igaz, nekik csak hétvégi házuk van itt.  Eljutottam a Krisna völgybe is. A gyerekeim hisztije miatt nem tudtam megnézni a szentélyt, de kellemes volt belehallgatnom egy sátras istentiszteletbe is-hare krisna. El tudnám magam képzelni krisnásként.  Sokmindennek el tudnám magam képzelni. Oltásellenesnek is. Városlakó hippinek. Sátras nomádnak. Csak legyen béke és ne kelljen rohanni. Na jó, városban egy kicsit lehet sietni, egyik jó programról a másikra, de megint meg kéne azt szokni. A maradék képzelőerőmre támaszkodni. Ha szomorú vagyok, azt szoktam képzelni, hogy egy szegény guberáló indiai vagyok a szemétdombon és felnézek a felettem poros égre, de széles, csupafog-mosolyra nyílik a szám, mikor így is meglátom a napot. S ilyenkor örülök ennek a falunak, megigazítom a gyereket a nyakamban, veszek egy mély lélegzetet és minden megy tovább a maga rendjén.  Csak tartozzak valahova. Ne csak passzív nézője és -elszenvedője lehessek a dolgoknak.  Többet belevinni. De az a több építő legyen minden irányban.