Gyomorfájdalom, vissza a 4mg szteroid, mert 2 mg mellett megint fájtak a térdeim és a csuklóm, ujjaim, hiába szedtem mellé több kinint.  Mostanában viszont minden evés után ég a gyomrom. Lelkem jó, kevés rossz gondolat keseríti mindennapjaimat, ezért sem írtam mostanában, mondom, most a gyomorfájdalmat kiírom magamból, hátha hamarabb elmúlik. Közeledik egy hosszú utazás sok emberrel, de valahogy most nem idegelem magam.  Néhány napja vagy talán már egy hete abszolút nem érdekel, mit esznek a gyerekek.  Belefáradtam és túl sok görcsöt okozott.  Anyám megértette, hogy a paleolit diéta mellé kevesebb süteményt hozzon, mert könnyen elcsábulok és a gyerekek is hajlamosak lesznek genetikailag az autoimmun betegségekre.   LAzának érzem magam. Jól kontrollálom a párkapcsolatomat, az időbeosztásomat és a káros szenvedélyeimet mostanában.   Valami csend leülepedett bennem.  Az utóbbi években, télen és nyár elején egy időre kiveszekedtem, kiidegeskedtem magam. Most béke van bennem. Ma sem alkohol, se nyugtató nem volt eddig. Okos figyelemelterelés, tudnom kell, mit akarok. Most a gyomorfájdalmak tanítanak figyelni. Már régóta nem zabálok. Tudatosabban étkezem. Újra kocka hasam lett.  Minden falatot élvezek. Kevesebbel is beérem. Nem is vagyok már folyton éhes.  Csöndesen viselem a sorsom. Békésen sodródok. Mint egy normális vérlemezke.  Most tök normálisnak érzem magam. Mintha egy láthatatlan pajzs venne körül. Vagy mintha védelme alá vett volna valami pozitív erő. Ami végre nem csak kioktat és szembesít, sokkal szelídebb és bölcsebb annál. Mintha rá tudtam volna végre csatlakozni valami pozitív hullámra.  Boldog vagyok és nyugodt. Maradjon ez még sokáig így. 

Előző életeim valamelyikében kelta harcos lehettem Szabadka környékén, egyszer megálmodtam.  

Egyre több terméken látok cirill betűs feliratot.  Lassan többet, mint angolt.  Mosópor, öblítő, pelenka....   A bútorbolt oldalán is már nem "Möbel" van, hanem orosz betűk.   Változnak a divatok, a gazdasági erőviszonyok. Tíz év múlva vajon mindent kínaiul, vagy indiaiul  fognak feliratozni?!   Gyerekkoromból egyedül a Sztálin szobor ledöntésére emlékszem,  de az iskolaköpenyről és a kisdobos nyakkendőről pont lemaradtam.  De...ott maradt Sztálin bácsi csizmája az emelvényen, arra emlékszem.  A gyökereit "bennhagyta" a márványban.

Érdekes az én angoltudásom.  OLvasás után majdnem középfok, hallás után még alapfok sincs.  Van egy régi dal, aminek a dallamába szerelmes vagyok, de semmit sem értek a szövegéből hallás után. De a lyrics-et olvasva tök egyszerű a szövege. Valamiért e dalnál is utólag jöttem rá, hogy tök egyet értek a szövegével.    Minden ugyanez kicsiben.  Itt vannak a dolgok a közelben, a megoldások szinte helyben, csak antenna is kell hozzá.   Íme a szerelmes dal.

Semmi különös.  Szerda. Mindig ekkor jön anyám. Mert csütörtökön már készülődik, pénteken meg utazik a pesti szerelméhez.  Jöhet gyerekszülés, mandulaműtét, de a szerdák szentek, ő csak akkor ér ránk. Akkor is jön, ha éppen iszonyatosan magam alatt vagyok, és megkérem, hogy ne szerdán jöjjön. Ő jön.  Egy igazi gumiember.  Utálom magamat amikor röhögök magamon.  Sokszor pont akkor röhögök, amikor a legjobban fáj.  Csak azért is.  Utálom a délelőttöket. Utálom az uborkaszezont. PEdig most nincs hóakadály, ilyenkor lehetne jól oviba-isibe menni.  Nekem már rég nem itthon kéne lennem.  És már régóta nem itt kéne laknunk. 

Én Nokián nőttem fel. Nehezen kezelek egy régebbi fajta Samsung telefont. De a másfél éves addig nyomogatja, míg megtalálja a zenelejátszót. 

Hát persze, hogy a kedves arcú afrikai lány nem pusztán szimpátiából írogat nekem.  Ki az az őrült, aki a harmadik levélben a bankszámlaszámomat követeli, hogy szabadítsam ki a börtönből.  Majd háromgyerekes anyukaként pont valami afrikai szélsőséges politikai csoport ügyeibe akarok belekeveredni....  Egy hete nem szedem a szteroidot és a kinint. Kezdenek visszatérni az izületi problémáim, úgyhogy korai még a gyógyszermentesség.  Jobb inkább szedni őket rendesen,  nem akarok véletlenül valami sclerosis multiplex-féle idegbántalmat szerezni erős autoimmun-késztetéseimmel. Magamban folynak a legnagyobb harcok.   Mégis a lelkemben most nyugalom van. Elégedettség. Béke. Pedig ma még nem is ittam.  A szenvedélybeteg hipochonder. Mint Csáth Géza. A férjem is Csáth-mániás volt, valahol itt (is) volt közös kapcsolódási pontunk.  Egyszer játszottunk egy szerepjátékot, hogy "doktor Brenner mindig rendel"  és megvizsgált:) 

a kedvenc színésznőjéről olvastam el legutoljára a riportot a Nők Lapjában.  Pedig egyáltalán nem érdekelt, eddig unalmas alaknak gondoltam, aztán olvasás közben rájöttem, mennyi közös vonásunk van. Mennyire meg tudtam érteni, hogy álomvilágot hazudott magának és hogy milyen érvekkel lehetett meggyőzni a gyermekvállalás kapcsán.  Aztán utólag esett le, hogy lehet, hogy azért kíván mostanában a férjem annyira, mert olyan hajat vágattam, amilyen neki van.   Nekem is ki kéne találnom egy ártalmatlan, megnyugtató kis álomvilágot. Nekiállhatnék írni egy kisregényt.  De nem olyat, amit aztán mások orra alá dörgölök, hogy hű, bazdmeg de tehetséges vagyok és okuljatok a gondolattorlódásaimból.  Lehet, hogy mégsem buzi a volt középiskolai szerelmem.  Csak én nem voltam elég igényes és dekoratív neki.  Nehezen veszek észre magamtól dolgokat. Ő volt rá az eleven példa. Két év nem volt elég, hogy rájöjjek, nem kellek neki.  Akkorákat tévedek. Most azt kell  megbecsülnöm, amim van.  Nagyon szeretni. És kíméletesen utálni.  Szerencsétlen anyósom két hónapja lányává fogadott, hogy engem úgy hanyagol(t) anyám. Erre ő is eltaszított magától, hogy nem kell neki egy ilyen soha meggyógyulni nem akaró überkoszos és überrendetlen egyén.  Szerintem én nem taszítanám el magamtól a drogos és alkoholista saját gyerekemet sem. Az embereket a problémájukkal együtt kell tudni elfogadni, nem csak a szépet és a jót mindenkiből. A hisztis gyerek is a gyerekem. A rám kezet emelő férfi is a férjem.  Anyám?  Az túl mély seb. Átadtam Istennek az igazságtételt ez ügyben. Mai napig nem értem, miért őt választottam.  Kitalálok magamnak egy új anyát. Talán a Szűz Mária nem fog eldobni magától. Már nem tudok bízni az emberekben. De férjemben mégis megbízok. Csomót hibázik, de érzem, hogy szeret. Érzem, hogy ő látja bennem a jót is.  Nem csak a beteg asszonyt és a három gyereket.  Ahogy az anyja megbántott, kezdem érezni, hogy mire van szüksége és egyáltalán honnan jön az ő bizonytalansága önmagában .  Kell, hogy bízzanak az emberben és elfogadják. Ne csak akkor szeressék, amikor "jó". Nem csak a jó gyerek a szerethető. Vannak az optimista, jófej emberek, akikkel egyelőre semmi közös kapcsolódási pontom-ők nagyon erősek és szerencsések és/vagy tényleg igazi, meleg szerető családból valók.  Néha úgy érzem, hogy meg kell szülnöm még egyszer magamat, annyira félresiklottam-de ez már lehet, hogy patológiás, de valaki nagyon szar munkát végzett, amikor össze lettem rakva.  Mindenesetre a személyiségemet újra kell építenem mert ez egy nagy kalap szar, ami most van.  Kéne egy új pszichológus. Már megvan az elérhetősége, de eddig nem tudtam felhívni.  Ideje egy új fejezet nyitásának. A régi pszichológus tanácsai már elévültek, nem volt nekem elég.

Egy halott menyasszony vagyok. Férjet fogok választani a temnetőből. A halottak legalább nem bántanak. Nem kritizálnak, nem vádaskodnak. Hallgatnak. Meghallgatnak. Nem bírálnak. Elegem van az emberekből.  A felnőttekből. Akik gyerekként kezelnek. .  Álomvilágba ringassam magam. Mert továbbra is anya és feleség akarok maradni, de úgy érzem, nem bírok keményebb csigaház nélkül élni. Nem kéne csigaház. Senkinek. De az emberek olyan kegyetlenek. Olyan sérültek. Folyton egymásba rugnak.  Rohadt irigyek és olyan ideákat várnak tőlem és másoktól el, amit saját maguk sem tudnak teljesíteni. A teljességre vágynak és közben mindent szétrombolnak.  Jó éjszakát, világ.

Megéreztem az ufo-baleset 66. évfordulóját.  Ufo-sat álmodtam és rettenetesen szorongva ébredtem.  Pedig nem hallottam sem a tévében, sem a rádióban, csak a google-ön egyből jött a logó, ami többnyire aranyos szokott lenni, de most gyomron ütött.  Jeleztek nekem , hogy aha, léteznek.   

Elkezdett nekem írogatni egy dél -afrikai lány facebook-on angolul. Remélem, tényleg csak egy magányos lélek, akinek mondjuk bejön a zenei ízlésem, nem egy kém, vagy egy perverz, aki álnéven ismerkedik.  Már tisztára paranoiás vagyok. Olyan beteg ez a világ, ez a túlcsorduló média, hogy a csapból is a rémhírek folynak.   Az autószerelő meg mindig kiröhög, hogy a nők "túldramatizálják" az autó működési zavarait, mert olyat csinált, hogy a fordulatszámmérő üresben le-fel mozgott. Persze szerelőnél nem produkálta. Szerintem már azzal leírtam magam, hogy megkértem, forduljon meg az udvarában. Baszki, utálok még mindig tolatni. A gyerek is volt szervízben, most nem voltam hipochonder, tényleg ki kell venni a kicsi orrmanduláját, már a füle is savós tőle. Újabban megint divatba jöhetett a mandulakikapkodás, mert az egyik orvos a tesójának is látatlanban kikapta volna, hogy szájon át veszi a levegőt, de a vizsgáló orvos leintette, hogy egyszerre eggyel foglalkozik.  Betolakodott elém egy cigány nő, de nem vettem zokon, bekapcsoltam a ventillátort és kiolvastam a fél Mosó Masa mosodáját a gyerekeknek, amit ő szerintem soha a kezébe se venne.  Ja, felvettem én meg a kapcsolatot a korombeli szakközepes, internetcímes lánnyal, hogy honnan ismeri a férjemet és tényleg szegről-végre munkakapcsolat. Jól beégtem, de legalább megnyugodtam. 

Szomorkásan, mint szinte mindig. Nem is tudom, egyszer megérem-e még a boldogságot. Amikor nem fog majd kelleni semmi miatt görcsölni, aggódni, másoknak megfelelni és magamat sem elnyomva  sarokban nyöszörögni.  Hiába mondja a közhely, hogy légy önmagad, én ha igazán önmagam vagyok, akkor kikészítek mindenkit a környezetemben. Akkor igazán rendetlen, laza  és romlott vagyok.  PErsze lehet, hogy valaki egy romlott nőre bukna. De én rohadtul félek a változtatástól. Nem vagyok elég erős, elég kemény. Ugyanakkor kibaszottul átlagos és kiegyensúlyozott is szeretnék lenni.  Egy normális anya.  Aki mindig csinos és ápolt. Aki nem kiabál, de nem is nyugtatózik, aki csak este iszik meg egy pohárka vörösbort és csak reggel füstöl el egy bűzrudat, egyébként mindig vidám és csinos és hord ékszereket és  nem szid senkit és tud titkot tartani. Úgy szeretnék átlagos lenni. Nem egy tönkretett, szétesett alkoholista, akiről még nem pergett le minden máz és még volt olyan szerencsés, hogy nem követett el balesetet.   A normalitás felé törekedni. Nem a realitás felé. Realitás mint olyan nem létezik, szerintem mindenki akarjon egy kicsit nagyobbat álmodni, akkor van csak értelme élni. Álmodozni. Hogy nem lehetetlen egy negyedik gyerek, egy nagyobb ház, egy nagyobb autó, egy jól kereső állás, sok barát és rendbejövő egészség, világkörüli utazásról nem is beszélve. Ezek egyáltalán nem lehetetlenek. Nekem "csupáncsak" ilyen álmaim vannak.  Nem űrturista, meg a világ legszebb nője/legjobb sportolója, színésznője akarok lenni.   Csak normálisan élni, kidobni egy csomó lomot, rendszerezni és rendesen hordani egy csomó ruhát és levetközni végre sok egót és kisebbségi komplexust.  Néha majdnem elveszítem a férjem. Nehéz egymással együtt. De ez sem lehetetlen.  Ilyen lehetetlen szülőpárossal a háta mögött rajta sem csodálkozom, hogy sérült. Biztatni. Örökké. Hogy ő jó és szerethető és én nem akarom, hogy megváltozzon, mint ahogy a szülei folyton elégedetlenkedhettek vele.  

Szomorú vagyok. Nem vagyok ám mindig az. Imádok a gyerekekkel lenni. Ribizlit és málnát eszegetni.  Olvasni, magyarázni, rácsodálkozni, gyermekes ügyetlenkedéseiken derülni. Minden apró próbálkozás, szeretetteljes megnyilvánulás, mosoly....."csak" tőlük kapok.  Unom az embereket. Hogy mindenki folyton a véleményével terheli a másikat. Bíráskodás, kritika, felhánytorgatás, összehasonlítgatás, nosztalgiázás, álmodozás-tele van a nemlétező tököm ilyenekkel. De a problémával mindig csak magamra maradok, csak magamra számíthatok, ki kell tudni bírni saját magam nem túl szórakoztató társaságát.  Hiányzik a megbecsülés, a kiegyensúlyozottság, a normális napirend. 

Egyszer végre valaki megvédene engem a rámhulló kritikaáradatoktól.  Egyszer a karjába venne és mondaná, hogy mindez nem igaz, hazugság, én igenis jó ember vagyok a hibáim ellenére is.  Egy "kedves" családtag meglovagolja a súlyos betegségemet és minden nap megírja hosszú emailban, hogy direkt vagyok beteg, hogy sajnáljanak és addig se kelljen takarítanom, míg az állítólagos fájdalmaim vannak.  Köszönöm, nagyon köszönöm. Csak sajnos én még nem állok olyan készen és erősen a a kíméletlen kritikákból tanuljak. ÉS az a baj, hogy férjem is ennek ma kegyetlen embernek, az édesanyjának hisz. Hogy én egy retardált deviáns vagyok.   Tegnap már annyira kiakadtam, hogy képtelen arra az aegyszerű feladatra, hogy megírja az anyukájának, hogy szálljon le rólam, mert mostanában kizárólag miatta szedem "azokat a drága nyugtatókat".-egy fenét drága, a legolcsóbb orvosság.  Csak jobban elhülyít, mint az alkohol, részegen még sohasem éreztem arra késztetést, hogy éjfélkor a temetőbe menjek sétálni és egy sírkövön aludjak. Tegnap idáig süllyedtem. Ilyet az alkohol nem csinál.   Veszélyesek a nyugtatók.  LElassítják a gondolkodást, de öngyilkossági vágyat csinálnak.   Úgyhogy le fogok állni velük.  Levágtam a hajamat is.  Megvan egy új pszichológus elérhetősége is, de biztos családom nem biztosítja a gyerekfelügyeletet. Mert belőlem csak a rendetlenség és a szétszórtság van.  Hogy miért érzem magam, az mellékes, egyedül én vagyok a hülye, hogy képtelen vagyok két drága családállítás után magamtól meggyógyulni.  Szellemekkel keresem a barátságot. Azok se bántanak úgy, mint az élő emberek.  Őseim szelllemei, mentsetek meg a pusztulástól. NEm akarok még hozzátok menni. De egyre inkább úgy érzem, hogy ez a földi világ már sohasem fog befogadni. Majd az anyaföld befogad. Az befogad bűnözőt, alkoholistát, lustát, hanyagot, gyengét, mindenkit. Remélem, a Jóisten igazságosabb, mint az emberek.

Szomorúan, magányosan. Kár, hogy nem aludtam el a gyerekekkel. Kár, hogy megittam egy sört. Lassabbak ugyan a gondolataim, de számon fáradtabban és hosszabban gubbaszt a bánat. Fáj a szám széle és a közepe. LEnyelt/elnyelt könnyek keserítik torkomat. Semmi kedvem a holnapi naphoz. De itthonmaradni sincs kedvem. Viszolygok a folyton kritizáló emberektől. Bujkálok a szomszéd néni elől. Nagy pletykafészek. És fölöslegesen viseli szívén családunk olykor mediterrán vitáit. Semmi közük hozzánk. De az unalom ugye nagy úr. Itt meg az van bőven.  Nagyok ma táborban, a kicsivel délután beültem a lomokkal félig megtöltött istállóba és hallgattam a szú percegését.  Néztem a lánckarikákat, a faajtó kopásait, beleképzeltem a sok tehenet és bikát, amik harminc éve még itt bőgtek. Tiszta történelem már az az istálló is. Stabilabban áll, mint a házunk.  Ha bánatos vagyok, még jobban vonzanak a régi dolgok.  Megsimogatni százéves téglákat, máshol ezer éves köveket. Borzongat és örömet okoz. Hogy részese lehetek a múltban élt életek helyszíneinek utórezgéseinek.   Iwiwen is bejelöltem a csajt. Azon még több a férjemmel közös kép. Féljen csak. Ha van rá oka. Ha meg nincs,  akkor sincs semmi. Nekem is van egy-két olyan ismerősöm, akire én már nem is emlékszem.  Az emberi agy nem felejt. Csak az agysejtek pusztulnak, illetve az információk torlódnak mind összébb/hátrébb, hogy jusson hely az újaknak. Valahol olvastam, én a félművelt, aki fene tudja már milyen forrásból, de érdekes dolgokra emlékszik, hogy öregkorra pont azok az idegpályák fognak először "kikopni", amiket az ember legtöbbet használ. Vagyis régi, a jelenben nem sok gondolatráfordítást okozó dolgok tovább megmaradnak, mint a realitásban  mozgó elme. Szeretett nagymamám már nem ismert meg senkit maga körül utolsó évében, de egykori foglalkozásáról kristálytisztán tudott még mesélni.  Agykutató is lettem volna. Egyszer megdicsért egy agykutató, mikor részt vettem egy kísérletben. Csáth Gézáról fantáziálok, én a bűnronda nőgyógyászban is meglátom a szépet.  Orvosok, tanárok, okos emberek, akik ismerik az emberi testet/lelket/társadalmak hajtórugóit-vonzó intellektus.  Nőben?  Férjem szerint igen.  Én mégis buta vagyok. Fingom sincs a történelemről, a közgazdaságtanról, politikáról.  Egy ösztönlény vagyok. 

Hanyagolom a blogot, mostanában inkább face-en nyomulok, oda jobban szeretek képeket, zenéket belinkelni, mint ide. Rájöttem, hogy jobb konkrét embereknek üzenni, mint csak úgy a nagyvilágba. A szennyest még mindig ide fogom kiteregetni, de most fogjuk rá, jó passzban vagyok. Egy találkozót is sikeresen megszerveztem közben egy régi jó ismerőssel, nagyon jól esett kibeszélnem magam.

Üresség. Fáradtság. Minden gyerek velem akar aludni.  A férjemen is látom, hogy csalódott, ha véletlen bealszok a gyerekekkkle. Mindenki engem akar. Áldozatául is. Köpőtáblának jó lennék. Gecizőfalnak is.  Dartstáblának.  Ma végre kimozdulok és találkozom egy régi ismerőssel. Nem pasi még véletlenül sem.  Egy nálam hat évvel fiatalabb lány, volt némettanítványom, aki engem nagyon bölcsnek tart és most éppen maga alatt van.  Éppen anyám is viszi a gyerekeket a strandra, éppen vásárolni is kéne már......nem bánom, legalább lesz kivel kávézgatni, de nekem ilyesztő volt, hogy múltkor azt írta, hogy aki barátnője cserben hagyta, azért meghalt volna. Hát értem ne haljon meg senki, én se halnék meg. Még a saját gyerekemért sem.  Mert még ott a másik kettő, meg a férjem.  Az szerintem olyan buta kijelentés, hogy "meghalnék érte". Minek. Minek siettetni a meghalást, meg szavak szintjén is dobálózni vele. Tök fölösleges.  Mondjuk vannak kockázatos munkahelyek, mint például tűzoltó, de az egy hivatás, ott van védőfelszerelés és jól ki van képezve a veszélyek elhárításából, saját védelméről.  Autót vezetni is épp elég veszélyes, miért kell az életet egyetlen barátságra feltenni. PErsze én ezt nem tudhatom. Nekem nincsenek barátaim. Talán pont azért, mert nem vagyok ilyen végletes?!  Na, mindegy.  Csak egy régi ismerős.  No para.

Túl egy fárasztó hétvégén, és vége mégegy barátságnak. Jaj, ilyet már annyiszor mondtam, vagyis inkább írtam már kamaszkoromtól kezdve a hol kockás, hol pedig csíkos füzetekbe, most meg ebbe a gépbe.......   Anyósom megint belelovallta magát a hétvégén a kritizálásba. Pukkadozott, mikor meséltem róla, hogy akváriumi halakat, meg tyúkokat tervezünk.  Teljesen ki volt akadva, hogy minek nekünk állat, mikor akkora káoszban élünk és pont azt emelte ki legnagyobb problémaként, hogy nem tudnak megülni a gyerekek az asztalnál.  Talán éppen be voltam nyugtatózva, vagy csak kivételesen jól vágott az agyam, mert nem igazán magyarázkodtam, csak bevetettem azt a poént, hogy egy negyedik gyereken is gondolkodunk. Erre már nem szólt inkább semmit. Rámtukmálta a homokozókészletét és ki volt akadva, hogy sárosan hoztam fel és bele mertem rakni a mosdókagylóba. Hát, oda se kívánkozok mostanában....az a következetlen pedantéria, hogy ő napokig nem fürdik, meg folyton cukkol, minek mosok annyit, de az asztalon minden étkezéshez másik damasztabrosz, meg étkészlet kell és szerinte scokigolyókkal, meg nutellás kenyérrel kell rászoktatni a gyereket, hogy az asztalnál maradjon.  Nem, nem volt semmi balhé egyébként, egyik sógornőmön sértődtem csak meg, hogy ő is beszólt, hogy koszosan hoztam vissza a gyerekét a játszótérről-életemben először vigyázhattam egyedül másnak a gyerekére, nagyon élveztem, a kölyök is jól érezte magát szerintem, csak az az anyuka is pedáns.  Én meg nem éppen.   És megkaptam bónuszul , hogy mindenért csakis én vagyok a hibás, tőlem teljesen független, hogy fiacskája überrendetlen és hogy én vagyok a hibás a falugondnokkal aló összeveszésben is és ha ilyen maradok, örökké mindenki kerülni, meg utálni fog. Kb. így megkaptam a magamét egy magát ezoterikus gurunak és überempatikus nagymamának tartó anyósomtól. Aki egyszerre három gyerekre nem is hajlandó vigyázni. Úgyhogy akkor tudtam csak pihenni, mikor leadtam a Tesco-játszóházban a gyerekeket két órára, meg mikor beengedtem őket a homokozóba.  Egyébként a regényei jók, csak roppant hasonlóak, viszont a meséi nekem nem tetszenek és most félhetek hosszú, "én majd megmondom, mi a probléma veletek"-hosszú emailjaitól.  Hát, már neki sem én vagyok a kedvenc menye. PEdig nekem múltkor szidta a másikat is, hogy nem tudnak a gyerekei köszönni, most meg csak a kamaszkorra fogta. PErsze, az első osztályos is már kamasz.....következetlenség dögivel, nem csak velem vannak a hibák.   Egyszer azt mondja, fogadjam el magam, máskor meg azt, hogy ő így nem tud elfogadni.  Hát, akkor már inkább a férjem. Vele érzem minden hullámvölgy ellenére a kiszámíthatóságot és megbízhatóságot. Ő legalább következetesen hibázik. Egyenesebb.  Talán anyósom is azért olyan nagy kritika, mert őnmagában bizonytalan és bennem könnyebben meglátja a hibát, amit esetleg mélyen saját magában szégyell. PEdig én igenis látok magamban, magunkban fejlődést.  Nem érdekelnek már a bíráló, meg megmondóemberek. 

Meglátogattam a két szomszéd nyanyát, kertészkedtem, csakazértis olyanokat csináltam, amikhez nincsen kedvem.  És nem haltam bele. Néha "megerőszakolom magam" és kijövök a házból és leszedem az összes rózsát, hogy elvigyék a gyerekek az ovis barátaiknak, szépen le is tüskétlenítettem.  Néha nekiállok ki nem állhatok-káposztafőzelékhez káposztát reszelni és közben eszembe jut, hogy reszelek bele még salátát is, meg beledarabolom a tegnapi héjában sült krumpli maradékát, és tök jó fogás lett belőle. Nincs kedvem  Pestre menni.  Úgy eltöltenék egy napot egy magányos szigeten, ahol nem bőgnek a gyerekek és nem a férjem lomjait kell kerülgetni, hanem meditációs zene szól, jade kövek tornyosulnak, bambuszszálak tekeregnek, füstölők égnek, kelmére varrt pénzérmék zörgedeznek, díszpárnák várnak és tea és illatos olajjal kikent kisportolt testű mediterrán férfiak kenegetnek és édeskés parfüm illatú, húsos fodrásznő és egy hasonló manikűrös-pedikűrös kényeztet. 

Apátia. Ruharámolás. Már megint egy zacskóval összecsomagoltam a védőnőnek. Vagy a Vörös Keresztnek. Mert ismerősök hozzák ide zsákszámra  a ruhát, mert azt hiszik, olyan szegények vagyunk, pedig ugyan, csak férjem nem enged új ruhákat venni. Jó nekem a másé is, csak már a fejemre nőttek, dől ki a szekrényből, mégis alig van pár bevállalható, elegáns köztük. Nem folttisztítózok, nem vasalok, nem érdekel különösebben, csak fogadjanak már el, ne sajnáljanak, meg tukmáljanak rám mindent. Sokkal boldogabb lennék, ha én vehetnék sokkal kevesebb ruhadarabot, akár turiból, akár F&F-eset a Tesco-ból, de az az ízlésemnek, egyéniségemnek megfelelő legyen. Színes, virágos, csipkés, gyöngyös, gyűrt, fodros, tollas, nem csak műszálas vénasszonyos, meg kinyúlt kapucnis-mert legtöbbször ilyeneket kapok.  Szóval törekednem kell a darabok jobb megválogatására. Hiszen nem vagyok hajléktalan, sem még annyira alkoholista sem. Csak szimplán laza, de mégis szeretnék stílusosabb, nőiesebb lenni.