Itt volt anyósom, meg anyám egyik munkatársa beszélgetni. Nagyon jól éreztem magam. Betöltötték pozitív energiával ezt a sötét zugot. Még most is magamon érzem jóságukat. Anyósom olyan, mint egy barátnő. Meghallgat, tanácsot ad és nem akar mindenáron megváltoztatni, beleszólni a dolgaimba. Túl szabad is ő ahhoz, hogy leragadjon a szaros pelenkáknál és a büfiztetésnél. Szárnyal, jön, megy, mosolyog, érdeklődik. Jó fej, na. A férjemben is ezt a pezsgést szerettem meg. Ezt a vitalitást, ezt az intellektust és barátságosságot. Csak hát szeret máshol is pezsegni, a babaszoba szűkös, az 5000 négyzetméteres kert sem elég. Az én odaadó szívem is kevés.  Szeretet az élet, meg biológiai lények vagyunk, örülhetek, hogy eddig kitartott mellettem, csak az az üresség fáj, mikor kérdezem , hogyan tovább, s azt feleli, neki mindegy, rajtam múlik csak. Őrjítő. Hogy legalább a gyerekek miatt nem teper.   Én még mindig nagyon-nagyon szeretem. S bár én sem vagyok/leszek szent életű, azt hiszem, a ragaszkodásom örök. Próbálok nem házisárkány lenni.  Hogy visszataláljon. És hogy én is visszataláljak egy értelmes, járható vágányra. Hogy mindenkinek jó legyen. Úgy érzem, örökké rossz idő van itt. Nekem a dombok se kellenének. Talán az erdők hiányoznának. A mediterránabb Pécs. Ahol gyerekkoromban mindig szikrázott a nap.  De biztos egy nagyon kedves nagymama is hozzájárult ehhez  a napsütéshez. Még mindig hiányzik. A nagymamám. 

Szeretve nem lenni. Nemszeretve lenni. Lenni, de nem élni. Élni, de nem lenni.  Telesírnék egy kispárnát.  De megijednének a gyerekek, mégjobban utálna a férjem és büdös is lenne másnap az a kispárna.  Büdös. Élet.  Büdös élet.  Bárcsak szerethető lennék. Bárcsak a szeretni tudó embereket is bevonzanám. Akár mint lélek. Miért ilyen lelketlen környezetbe születtem be. Sötét Zala. Gazdag ország, mégis mily boldogtalan. Feldolgozatlan múltú, sötét szellemek keringenek a Kárpát medence felett.  Gyenge vagyok én adni, változtatni. Csak azt érzem, hogy nem ide való vagyok. Túl nagy a feladat. Nem bírom. 

Takarítás ezerrel, mert jön anyós pajtás. Néha megállok egy két percre és rázom magam valami zenére, mert a tízórás fűnyírás-tüzifa bepakolás--teregetés-ruhahajtogatás-mosogatás-porszívózás-virágöntözés kombó után úgy érzem, vagy a kezem, vagy a lábam be fog görcsölni.  De végeztem. És boldog vagyok.  Madonnát hallgatok és ma már mindennek örülni fogok. 

Mikor legutóbb faggattam a szeretőiről, sarokba állított egy olyan kérdéssel, hogy nem rajtam múlt, hogy nem lett semmi köztem és a fűrészes ember között. Mert látta, hogy milyen kedélyesen beszélgettünk, és valószínűleg  a blogomat is olvassa. Igen, tetszett. Igen, önbizalom hiányos vagyok és unatkozom. Akkor meg mi a francnak vádaskodom. Hát, igen. Befoghatom a szám. Én se vagyok jobb. 

Kezd végre igazi, hosszú hajam lenni.  Néha eszembe jut, hogy soha többet nem akarok hajat vágatni. Ismertem egy roma nőt, akinek sose volt vágva, mégis gyönyörű haja volt, a bokájáig ért. És nem fésülöm. Majd egyszer talán beáll rasztába. Sokszor kontyba csavarom, így nem annyira zilált annnak ellenére, hogy már hónapok óta nem fésülöm. Borotválkozni szoktam és a szemöldökömet is szedem. A kiütéseim ellenér enőnek kell tudnom maradnom.  Bevállaltam egy feltűnő szemüveget. Már alapozó sem kell. Bev állalom a bőrfarkast is.  Be kell tudni vállalni a dolgokat. Elszenvedni tudni. Mélyen. Gyökeresen. Néha eltűrni nyugtató nélkül a görcsöket és mélypontokat.  Tessék, itt a testem, ha meg kell halnom, odaadom. Négy centis érdaganat a megnagyobbodott májamban.  És még amiről nem tudok.  Haljak meg, ha kell.   

Nothing special. Rohadt sok kiütés . Diszkoid lupusz, vagy férges lennék?  Mi a francért működik annyira hibásan az immunrendszerem. A mellkasomról még a tömény szteroidos krém sem viszi le.  Nagyon unom már a betegségemet. Fellángolásról volt szó, amire gyógyszert szedek, ahhoz képest már fél éve nem múlnak a kiütéseim.  Türelmetlen vagyok már. Meddig még??  Jézusom, gyógyíts meg, hogy fel tudjam nevelni a gyerekeimet!  Ha kell, megbocsájtok én mindent! Sértést, megcsalást, csúnya nézést, hanyagolást, mindent, csak a nyitva hagyott ablakot nem., meg hogy a falugondnok kétszer is otthagyott a fagyban a három gyerekkel. Nem tudom megbocsájtani, de nem gondolok rájuk. Isten dolga a büntetés, nem az enyém, én csak elkerülni tudom az ilyen embereket, megváltoztatni nem.   Mosolyogni, lazítani-mert megpusztulok.   Ami rossz, arra még kevesebbet gondolni. Mindenki hibázik. A jót kell keresni. Mert a legtöbb ember azért jó.  Legalábbis bízom benne.  De nem fogok törekedni arra, hogy anyámmal puszipajtások legyünk.  Elfogadásra, megbocsájtásra törekedhetek, de amik megtörténtek, azokat hülye lennék elfelejteni.  Lassan el kell fogadnom, hogy ő akkor így tudta ellátni a velem kapcsolatos teendőit. De úgy érzem, sosem fogok már vele szoros érzelmi viszonyban lenni. Mint ahogy apámmal sem. Nem szabad rájuk haragudnom. Mert lehettek volna sokkal rosszabbak is. Én se vagyok tökéletes. De valahogy ők is a "kerülendő ember" kategóriájába kerültek nálam.  Mert egyszerűen nincs semmi pozitív kisugárzásuk számomra. Mert nem igazán követendő példák.  Vannak persze jó tulajdonságaik.  De valahogy fáj kijelentenem, de nem érdekelnek.  Különben főleg a pszichoszomatikus tüneteim miatt fontos ez a blog. Mert amíg írok, nem tűnik fel, hogy itt fáj, ott szúr, amott zsibbad. Délelőtt szokott valami miatt a legszarabbul  lenni.  Volt , hogy reggeli közben elfelejtettem egy pillanatra, hogyan kell rágni, nyelni.  Nem éreztem a nyelvemet. Ki kellett köpnöm a falatot. Reggeli félrerakva, nyugtató, séta a kertben, játék a gyerekkel és lassan elmúlt.  Tegnap a lábujjaim görcsöltek és a tüdőmből nem tudtam valamit felköhögni. Ma a fülem zúgott. De nem lehet mindennel orvoshoz menni. Biztosra veszem, hogy kialvatlan vagyok és ásványianyag hiányom van.  Magamat kell tudni megnyugtatni.  Ne kelljen minden nap inni, meg nyugtatózni.  Kezdek megnyugodni a papírfecni óta. Nem volt akkora sokk, mint például apósom nyitva hagyott ablaka.  Kezd bekerülni e cetli-ügy a leszarom mappába.  PErsze, az is természetes, hogy a fél számítógép le van titkosítva.  De berakom a leszarom mappába. Talán nem illegális hacherkedés, csak egy-két szép lány miatt, akik segítenek túlélni az életet. Túlélni tudni. Fontos.

Az egyetlen barátom is cserben hagyott. A férjem.Nem akarok olyan lenni, mint anyám, hogy a gyerekeim lesznek a barátnőim, akiknek arról panaszkodom, milyen rossz a párkapcsolatom. Ez csak felnőttekre tartozik. A saját korosztályomra, vagy még idősebbekre. Egyedül vagyok, mint a kisujjam. Nincs, akinek a vállára ráhajthatnám a fejem, hogy nehéz. 

Képtelen vagyok kimozdulni a házból. Aki volt már depressziós, tudja, milyen ez. Kint mindenről a férjem, a fűrészes ember, a falugondnok jut eszembe, meg magyarázkodhatok a szomszéd néninek, miért nem jövök ki, miért nem jön anyukám gyakrabban, mit kéne éppen ültetni. És hogy az én fejemben, szívemben mi zajlik, az kit érdekel.  Hogy mostanában nem én hordom a gyerekeket oviba, meg haza, meg előkerült a cetli nem tudok kikeveredni a depresszióból. Néha magamra erőltetek egy kis mosolyt, de csak a gyerekek miatt. Próbálok velük sokat beszélgetni, énekelni. Addig sem nyomaszt semmi. És mert az apjuk, nagyanyjuk úgyis hanyagolják őket.  Gyakran elmegyünk fagyizni, motorozni, biciklizni. Az oviban kaptak tegnap használt cipőt. Mert az óvónők szerint nagy volt rájuk, amit adtam. Mert a másoktól kapottak között tényleg akad számbeli hézag. De már nem érdekel. Nem titkolom, hogy depressziós és immunbeteg vagyok, hogy nincs segítségem és a férjem nem engedi, hogy új ruhákat vegyek. Elmondtam a védőnőnek is. Tényleg nem mondhatják, hogy a ruhákat leszámítva hanyagolom a gyerekeket, mert eddig még mindenki azt mondta, hogy milyen okos gyerekek, a lányomat már ötévesen iskolába javasolták Pesten, magától megtanult írni, olvasni, a középső is a szobatisztaságon kívül minden korabeli elvárást teljesített a védőnői vizsgálaton. Nálunk a másfél éves kipakolja a mosogatógépet, behordja a tűzifát, a négyéves elméletben levezet egy szülést. De régen is korán befogták a gyerekeket és nem volt ennyi titok, misztikum, otthon születtek a gyerekek, most akkor én nem fogom megtiltani, hogy a Spektrumon megnézze, ha érdekli.  Az se jó, hogy én 19 évesen nem tudtam egy sparheltban tüzet rakni, vagy egy palacsintát megsütni. Nekem 19 évesen tilos volt a gáztűzhelyt begyújtanom, a vasalót a kezembe vennem, egy tojást feltörnöm. Mert hogy csak balesetet okozok, mert potyába megy a drága tojás. Apósom, meg férjem kezdett tanítgatni.  Kezdek bízni magamban. Hogy anyám nem bízott bennem, az elmúlt.  Nekem már bíznom kell magamban és a gyerekeimben.

Annyira aranyos, hogy a férjem egyedül tölti szabadságát a városban.  És tegnap tábortűznél is csak a gyerekekhez szólt.  Csak egy fél üveg sört ittam, de bealudtam este tízkor a gyerekekkel. Már szerintem az agyam is védekezik a sok gondolkodás és szomorkodás ellen, hogy többet alszom. És álmomban volt osztálytársakat, meg régi ismerősöket ölelgettem. Álmomban normális életem volt.  Csak iszonyatos kín ilyenkor visszatérni a valóságba.   A néma számítógép, a nagyfüvű udvar, a repedező ház, a néma férj, akinek mindig éppen ott fáj, ahol ölelném.   Biztos pszichés az is, hogy még mindig nem apadt el a tejem.  Legalább a kisgyerekkel legyen még egy kis intim kötődésem.  Néha össze kell kapnom magam, ha jön valaki, különben egész nap csak ülnék a sötét szobában és sírnék.  Ma jön anyám. Mosogatnom kell és egy rendes inget felvenni, délután már nem cigizni.  Már annyira a vásárlások sem hiányoznak. Férjem hozza a gyümölcsjoghurtokat és a kolbászokat.  Belefáradtam már abba, hogy minden nap párolt zöldség legyen , aztán meg a kasszánál ordítozzon velem, hogy már megint mennyi mindent vásároltam.  Múltkor is a hazautat végigbőgtem, azetán leittam magam.  Belefáradtam mindenbe. Az életbe. A magányba.  Nekem családállításon is kijött, hogy anyám hanyagolt.  PEdig ő nem ivott, nem dohányzott, egy pédásan dolgozó, ideális szocialista nő volt, a legjobb oroszos,kézilabdás, őrsvezető az osztályban.  Én meg rohadhattam a rácsoságyban, a bölcsődében. Hatéves koromig bepisiltem, rohadtul frusztráló lehettem a tökéletes szocialista nőnek. Hiába  az egészségügyi főiskolán végzett szülők, hiába a védőnő keresztanya, ha egyszerűen nem termelődik elég éjszakai vizeletösszesűrítő hormon, akkor nem termelődik.  Középső fiam is ilyen lesz, már elmúlt négy, de éjjel bepisil. De hiába mondják az óvónők, hogy ébresszem fel éjjel, képtelen vagyok, mert a kicsihez is még kétszer fel kell kelnem. Így is nagyon fáradt vagyok, hát még ha háromszor kelnék, meg még ágyneműt, pizsamát cserélgetnék.  Ráadom a pelenkát mert még éretlen az egészhez.  Valahol meg azt olvastam, hogy amíg nem száraz többször is reggelre a pelenka, addig éretlen a gyerek a szobatisztaságra.  Védőnőnk is azt mondta, hogy ötéves kor után probléma.  Keltegessék csak az óvónők, vagy elhozom ebéd után, ha olyan nagy probléma.  De mostanában az oviban egyre kevesebbet pisil be. Úgyhogy én látok fejlődést.  Egyébként titokban én is szocialista nő  akarok lenni. Oroszul akarok tanulni  és elmenni dolgozni.  És lerázni magamról környezetem véleményét, hogy én egy mindenre alkalmatlan mazsola vagyok.  Dolgozni, barátkozni, kávézgatni, flörtölgetni, konditerembe járni. Tudom, hogy ez kéne. Hogy hova kellenék. Nem érdekel.  Sosem érdekeltek a számok, a statisztikát. Lehet úgy is hozzáállni a dologhoz, hogy én már megszültem a három gyereket, nem sürget a szülési szabadság. Sokkal empatikusabb, rugalmasabb és jobban tud multitaszkingolni egy anya, mint egy gyerektelen. Legalábbis a gyerektelen önmagához képest sokat fejlődött ezekben a készségekben. :)) Biztos keserűen kiábrándító a mai magyar munkaügy.. Lehet, hogy hullamosónak kéne elmennem. 

Mély letargiában vagyok, mióta  megtaláltam a férfifaló bestia gyöngybetűs elérhetőségét férjem asztalán.  Férjem is szomorú, mindent tagad persze, meséket talál ki. De egy szóval nem mondaná, hogy engem szeret, hogy semmi okom? sincs féltékenykedni.  Hiányzik valami nyálas szöveg, amit a romantikus filmekben szoktak a lebukott szeretőtartók.  Láttam a szemén, hogy kattog az agya, ahogy a levest kanalazta be.   Márpedig az emailcím mögött ember van.  Nagyon is vonzó.  Nagyon is facér. És egy kicsit sem munkakapcsolatnak tűnik. A lány még nálam is alulképzettebb. Ami nagy szó. Nem lennék? ilyen dühös, ha egy másik többdiplomással lép félre. Mert akkor bele tudom legalább magyarázni, hogy biztos az volt a baja velem, hogy nem lehet velem beszélgetni a történelemről, meg a politikáról. Mondjuk így legalább meg azt tudom, hogy ezúttal nem egy szellemi társra volt szüksége.  Rohattul bosszant. Pedig megegyeztünk a télen, hogy nem az a legnagyobb targédia, ha valamelyikünk félrelép, hanem az, ha a gyerekekkel történik valami.  Elméletben olyan jól lehetne kezelni.  Nem buzi! Szeret élni! Mennyivel egészségesebb  és olcsóbb-mit kérhet egy szakmunkás kiscsaj-mint játékgépezni.  Majd talán ezáltal fel fog egyszer virágozni a mi szexuális életünk is.  Örüljek, mert mindennek meg lehet látni a jó oldalát is.  Elméleteket már csomót gyártottam, meg viccelődtem. De mióta bent vagyok , mióta bizonyosságot szereztem  nagyon szarul érzem magam.  Nem fogok levélbombát küldeni a csajnak, mert úgyis talál egy másikat, meg kettőn áll a vásár. No meg börtönben sem akarok csücsülni. De szar nekem most, nagyon. Megint fogy a pia, a cigi, bőgök, cirkuszolok, nem kellett ez most nagyon a zaklatott lelkemnek. PErsze, senkinek sem kell a tragédia. Bárkit elérhet. Mint már mondtam, nagyobb is.  De most veszettül fáj farkasszemet nézni a profiljával. Hogy valószínűleg ő kapja férjemből a jót. Én meg a bántást, a kritikát, a mindennapok nyűgösségét. 

Még élek. Még lélegzem. Szar dolog megcsalt félnek lenni, szar dolog folyton itthon lenni . De ez van. Sok más, szebb nőt is megcsaltak már.  Én is még meg fogom csalni. Pedig szeretem. Csak kurvára unatkozom. Biztos ő is így van ezzel.   Tele van az élet pótcselekvésekkel, minek ne pótoljuk azt, ami hiányzik. Nem is biztos, hogy csak én nem tudok megadni csomó mindent, lehet, hogy már gyerekkorból is hiányoztak dolgok, aztán folyamatosan sérül az önbecsülés és már sose lesz az igazi. Folytonos önigazolás. Egyébként nekem is van valami ilyesmi.

Falak átfestése, néhány új lámpa és függöny, sok régi lom kidobása. Ennek a háznak annyira szar a tájolása, hogy napsütéses fényes nappal égetni kell a lámpákat, egyedül a fürdőszoba világos. De szerintem rajtunk már csak egy költözés segítene, mert én már a faluba vezető kacskaringós útban sem a romantikát látom, hanem a következő téli hótorlaszok miatti szobafogságot, ideges leszek, mert el kell menjek a gondnok háza előtt, akit utálok és az emberek nem integetnek vissza a buszmegállóból, csak néznek rám, mint egy földönkívülire. A fél falu akkor se köszön vissza, ha előre köszönök. Ha van "sötét Zala", akkor ez aztán az.  Bennem él még az ősmagyarok nomádsága, én minden évben sátort bontanék és odébbállnék, ahol nincs jó társaság, meg kedvező lakókörülmények.  Ahol már mindent lelegeltek a birkák.  Éheznem kell, míg újra kisarjad a fű. De sose fog, ha minden nap azt az egy-két új szálat ismét kipusztítják. Rettegek a haláltól. Éhes vagyok és undorodom a kajától egyszerre.  A legújabb dilim, hogy biztos rákos is vagyok.  Nyolc év fosás után már nagyon kéne egy kolonoszkópiás beutaló. 

Nem kellett volna benn maradnom egy rosszul működő kapcsolatban, nem kellett volna gyerekeket vállalnom.  De nem tudtam máshogy dönteni.  Nulla volt körülöttem a szociális védőháló. Frissen elvált, önző szülőpárossal a hátam mögött, akik meg sem osztották 20 éves lányukkal, hogy válni fognak.  Utólag tudtam meg. Azt is, hogy felosztották egymás közt a gyerekeket és én maradtam volna az alkoholista-skrizofrén apánál, anyám csak a nővéremnek rendezett be szobát az új lakásában. Pesten voltam egyetemista. Éppen felmondtam az albérletemet, hogy inkább hozzáköltözöm a barátomhoz, hogy ne jelentsek szüleimnek akkora anyagi terhet.  Akkor tudtam meg a válást.  Megértettem őket, de én ott lógtam a levegőben.  Hova mehettem volna, ha nem voltak barátaim és szakmám sem volt, hogy elmenjek dolgozni. Arról nem is beszélve, hogy ez az idősebb pasi nem csak gondoskodott rólam, hanem rengeteg dologra megtanított, amit a szüleim sosem engedtek.  Ügyintézés, kocsivezetés, utaztunk, emberekkel találkoztunk, ami 19 év szobafogság után még úgy is élvezetesnek tűnt, hogy erősen alá voltam rendelve ebben a kapcsolatban.  Jobb volt, mint otthon, ami tulajdonképpen már nem is létezett.   Aztán megszoktam. 

Nem szabad még meghalnom. Hiszen van már három csodálatos gyerekem.   De megcsal a férjem.   Egy korombeli lánnyal, aki még nem szült gyereket, nem lupuszos és nem szült még. Ja és biztos jobb fej is nálam. Ez utóbbi elég valószínű.  Engem megkeserített az élet. Megkeményített, idegbeteggé tett.  De ha férjemmel beszélgetni próbálok, hogyan tovább, nem reagál, csak azt hajtogatja, hogy az lesz, amit én akarok.  Így hát itthon vagyogatok, hordozom oviba a nagyokat, szoptatgatom a kicsit, küzdök a betegséggel, minden nap fáj a fejem és az egész testem tele van kiütéssel. Minden este , mikor lefektetem a gyerekeket, sóhajtok egy nagyot, hogy hurrá, ezt a napot is túléltem. Mármint tudtam mesélni, el tudtam látni őket, hogy nem bénultam-vakultam még meg, mert rohadtul félek, állandóan fáj a fejem és szédülök és már szinte az egész testemen végigvonult a gyulladás.  Zsibbadok, szédülök, görcsölök.  De azért lenyírtam a füvet, hordom be a fát.  És símogatom a fahasábokat, amiket egy sármos fiatalember fűrészelt fel. Legalább egy kicsit szerelmes lehettem újra két hete. Valami megdobbant, valami megpendült. Szerintem nem csak bennem. Sétáltunk a kertünk végében futó patak partján és rengeteget beszélgettünk. De nem lehet beteljesülés, mert egyikünk sem százas. Talán csak éppen szomorú. És nem is szerelmes. Zajlik itt az élet. Intellektüell férjem minden valószínűséggel kalandozik, mert minden héten elölhagyja valamely csinos lány emailját és címét és szexuálisan is erősen hanyagol, rám se néz, undorodik tőlem, mert tele vagyok kiütésekkel és már nem vagyok annyira hamvas, nem csattanok most ki éppen az egészségtől.  Barátom még mindig nincs egy sem. Férjemen kívül. De nemigen tudok vele mostanában beszélgetni.  Tele van titkokkal, mintha lélekben mindig máshol járna.  Tudom, hogy rohadt unalmas velem itt a semmi közepén.  Ma jön anyám. Azt mondta, szerinte is megcsal.   Símogatni a fahasábokat. Tudom, hogy rövid i-vel írják. De így olyan hasonlatosabb a sír-szóhoz.   Hetek óta már étvágyam sincs, pedig eddig mindig volt. Nem is csoda. 

Tegnap megkaptam, hogy én mindenkit csak lefárasztok, így eldöntöttem, hogy ismét blogolni fogok, amíg pénz-és idő-és szervezés hiányában úgysem találok más hasznos hobbit.  Mert nekem olyan könnyű hobbit találnom, mikor az orvosi ellenőrzésekre is sokszor csecsemővel a karomon megyek, annyit segítenek a férj, meg a nagymamák. Hát hastáncra is vigyem a babát? De nem bírtam az oktatót. Semmi sincs ingyen. Ebből a faluból örülök, ha oviba járatni tudom a gyerekeket, meg orvoshoz, vásárolni el tudok járni. De hobbi? Hova a faszba kellenék én? Egyedül az Anoním Alkoholistákhoz lenne értelme eljárnom, vagy valamilyen vallásos közösségbe. Ahol szabad nyavalyogni. És ahol nem vágja a képembe a tanár hogy semmi ritmusérzékem és a koordinációmmal is bajok vannak. Mert kaptam már ilyesmit. Persze a klubokban meg megkaphatom a többi szenvedélybetegtől, meg személyiségzavarostól, hogy miért így meg úgy csináltam, mostohaanyám is pszichés beteg és minden alkalommal kertelés nélkül megjegyzést tesz a testalkatomra. Már rájöttem, nem csak fizikai fáradtság, meg apósom készített ki, hanem a halálba kívántam egyszer több embert is, hogy párom nem akar külföldre költözni velem, meg mikor egyszer borzasztóan el voltam fáradva a gyerekekkel. Azt kívántam, bárcsak meghalnának már a nagyszülők, ha miattuk nem lehet elhagyni az országot, meg ha úgysem segítenek semmit.  Ez az átok visszaszállt rám, majdnem belehaltam a lupuszba, mert későn lett elkezdve a kezelésem, már a hajszálerek mind be voltak gyulladva, meg szét voltak durranva az összes ujjamon. Egy-két héttel az átkozódásom után lettem lupuszos.  Azóta beismerem, hogy anyósom rengeteg lelki támaszt nyújtott, egyszer-kétszer anyám is kedves volt és apósom anyagilag támogat minket.....úgyhogy nem volt igazam, hogy semennyit nem segítenek.  De úgy konkrétan, hogy üljünk neki ruhát válogatni, vagy aludjanak ott egyet-kettőt a gyerekek, hogy elmehessek egy koncertre, olyan sosincs.   Á, sose javulok meg.  Mindig is lesznek problémáim az emberi kapcsolatokkal. Mert anyám mufurc volt, keveset mosolygott és elhanyagolt.  Mert oxigénhiánnyal születtem rossz csillagzat alatt.  Mert ólmozott benzint szívtam és egyéves voltam a csernobili katasztrófakor.  Bekrepál néha a frontális lebenyem . És gondjaim vannak az indulataim szabályozásánál.  Az ital előbb hat, mint a nyugtató.  Kértem nyugtatót is, hogy leszokjak az italról. De ha nagyon fáradt vagyok, vagy betelik a pohár, annyit sérteget a férjem, a bevétel utáni húsz perc az pokol, amíg a gyógyszer nem hat.   Addig ajtókat rugdosok, vödröket dobálok , az öklömmel verem a csempét, vagy a garázsajtót, amíg nagyon nem fáj. A nyugtató inkább kiszámíthatóbb szituációkban kell, mikor kattogok egy-egy családtag hülyeségén, mikor szívritmuszavarom és pszichoszomatikus tüneteim vannak, meg mikor vezetnem kell néhány órán belül.  De ha szimpla kifáradásból kiabálnék csak másokkal, vagy ha nagyon megbántanak, akkor hamarabb vigaszt nyújt a bor. Mert egyébiránt csak nagy -nagy ölelő kezekre és vigasztalásra lenne szükségem. Amit sokszor nem kapok meg. 

Egy ritka autoimmun betegséget diagnosztizáltak nálam. Teljesen átértékelődött az életem. A fizikai fájdalmak gondolkodásra és nagyobb életszeretetre, értéktiszteletre tanítottak. Nem tudtam redőnyt húzni, ruhát gombolni, kínszenvedés volt a saját fürdésem, a kisgyereket az alkaromon húztam-vontam és rengeteg Aspirint beszedtem, hogy talpon tudjak maradni. Még a talpam is fájt. Az arcomat vörös kiütések támadták meg. A háziorvos köszvényre gyanakodott, én kutakodtam utána neten, hogy lupusz. Azóta már az immunológián is detektálták. Szteroidokat szedek. Már jobban vagyok, de Damoklész kardja ott lebeg fölöttem és minden nap hálát adok az Istennek, hogy még ma is olvashattam esti mesét a gyerekeknek, meg még ma is el tudtam kísérni őket az óvodába és még tudtam nekik a harkályról magyarázni és még ma is itt lehetek köztük...valahogy olyan halálfélelmem van mostanában. De muszáj volt már kicsit átértékelnem az életemet. Szelídebbnek és kevésbé lázadónak, mégsem bábunak lennem. Belefáradtam ősz végére ebbe a harcba és egész télen szenvedtem. Ezért sem írtam. Meg már nem olyan fontos a blogolás. Jobban érdekel, hogy mi lesz a vacsora, meg a gyerekek milyen ruhában mennek holnap óvodába, meg hogy el legyen mosogatva. Barátok meg majd jönnek maguktól. Már sok gyűlöletet és előítéletet sikerült lefaragnom, ami nagy falakat emelt a gondolkodásomban.  Alakul a molekula.

Utálok kemény lenni. Pedig ma csúnya dolgokkal fenyegetőztem.  Nem akarok öngyilkos lenni, meg senkit bántani, meg olyan dolgokat csinálni, hogy a gyerekeket elvegyék tőlem.....bár már hónapok óta hiányoznak az óvodából, de ma már abba is belegondoltam, hogy lehet, hogy mégsem halok bele, ha alkalmazkodnom kell a korán induló falubuszhoz, vagy a fagyok beálltáig legalább kikönyörgöm magunknak a kocsit.  Szeretem a férjem, de ha én két hét múlva visszamegyek vele az édesapjához, akkor az olyan, mintha elfogadnék egy számomra tarthatatlan helyzetet, és férjem esetleg majdnem teljesen leáll a "hogyan tovább" agyalásán és az ingatlanok keresésével, mert ott leszünk mellette és a gyerekek  mindent meg tudnak szokni, bármilyen helyzetben jól érzik magukat, ha látszólag én is elfogadom a felkínált helyzetet. De az a legnagyobb baj, hogy nem tudom elfogadni. Belefáradtam kilenc év ingázásba, illetve a három generáció együttélésében.  A harmadik gyerek megszületése után és a háztartási teendők ellátása után úgy érzem, elfáradtam, nem tudok még plusz két emberhez alkalmazkodni, akiket ráadásul ki nem állhatunk. Nem fogok csak anyagi szempontból megalkudni. Többet ér az egészségem, a lelki békém, illetve a gyerekek lelki békéje és nem akarom őket már tovább ingáztatni sem. Elég volt. Sztrájkolok. Tovább. Még én is azt gondoltam, hogy elég lesz a nyár kiheverni az apósommal történt összezörrenésemet, de tévedtem. Nem múlik el sohasem a miatta átélt élmény rémképe, hogy futok a nyitott ablak alatt lévő ágyon az ablak felé mászó csecsemőhöz.  Após háttal neki, ölében a kedvence, a nagyobb gyerekem, akit épp számítógépes játékra tanított.  Semmi bocsánatkérés, semmi ígéret, hogy ezentúl rács lesz. Én vagyok csak szerinte a túlaggódó. Én nem vagyok hajlandó egy ilyen emberrel együtt élni. Ha férjtől el lehet válni, akkor azt hiszem, apóssal sem muszáj együtt élni. Akinek meg fontos vagyok én, meg a gyerekeim, az küzdjön meg értünk.

Semmi, semmi különös. Alakulna a költözés....ha csak rajtam múlna....semmi konkrétum, három hét múlva mehetünk vissza büdöslábú apóshoz ablakot csukogatni.  Férjem eldöntötte, hogy Pesten akar maradni, hátha majd egyszer valaki előrukkol neki egy jobb állással, de momentán olyan szarul keres, hogy  nem akar albérletbe menni, majd talán após pajtás kifizeti a részünket , hogy lehessen tovább gondolkodni és az idegeimet húzni.  Még mindig csak én tartom fontosnak, hogy ezeknek a gyerekeknek kiegyensúlyozott szülőkre van most nagyon szükségük, minden hónap számít, nincs olyan, hogy "majd talán tavasszal". Nincs. Viszont mióta mindenkinek kikotyogtam, hogy időnként iszogatok-hátha észrevesznek, hátha valaki a férjem lelkére beszél, meg ugye barátok nélkül ezt a szarul megoldott lakhatást megélni.....szóval mostanában hamarabb le tudok állni, elég a napi egy pohár bor, vagy egy üveg sör, nem kell a kettő és késő este sem kívánom, mert nem tudok jobban elaludni tőle, csak a szorongásom fokozódik-reped a ház, kapar a macska, szuszog a gyerek, berreg a hűtő, csillog a szemüveg széle, megannyi idegesítő kicsi inger, meg nem megy szédülve az elalvás könnyen-szóval pont mióta elszóltam magam, jobban kordában tudom tartani a szenvedélyemet. Kipróbáltam egy relax drink-et és mintha tényleg használna, de lehet, hogy csak placebo és biztos abban is egészségtelenül sok a cukor, mint energiaital testvérében, meg drága is. De néha még az is megnyugtató, ha az ásványvizes flakont húzom meg egy idegesebb pillanatomban.  Cigiből is tudom tartani a napi 2-3 szálat. most épp a leggyengébbet szívom. A kávét úgy egy hónapja főzöm, nem keverem , délután másodszor lefőzöm ugyanazt és jól esik cukor nélkül is.  A gyerekeket hagyom önállóbban enni, csak a végén segítek be egy kicsit, ha túl sok maradt a tányéron.  Icipicit lazultam az utóbbi egy-két hétben.  Egyedül az arcomon van valami ismeretlen eredetű kiütés, ami miatt fogigátlóval le is álltam, mert lehetséges mellékhatás, azóta petting,  Megnyugtató napirend. Következetes séta és egészséges ételek.  Minden nap pár oldal könyv, két hete vettem hosszú idő után két új könyvet magamnak. Meg a fiamnak egy Tesz vesz várost. Csak pár oldalig jutok naponta, bele-bele kapok különböző könyvekbe, meg a kötelező Nők Lapja. Meg felhalmozott régi könyvekbe is. Angol tanárképzős könyv. Nő biológiája. Olasz könyv. Finn könyv, Jókai Anna.  Pár oldal. Más gondolataiból is. Mert főzős, meg utazós blogon kívül mostanában nem találok semmi színvonalas írást laikusoktól az interneten.  Az előbbiek meg nem kötnek le.  A Bezzeganyán szoktak szép nyavalygások lenni. Nem segítő nagymamák. Megbánt abortuszok. Durva, ugyanakkor elgondolkodtató dolgok. A világért nem kommentelek. Mert aki jókat mond, az sokkal különb nálam, aki meg hasonló, meg sértődős, azt hamar lehordják, mert sok a bunkó, meg a régi, beképzelt. Most egy kicsit jobb periódusomban vagyok. Kicsit könnyebb lesz nekem is, a gyerekeknek is az óvodával. A pesti lakhatás meg....még nem tudom. Okosan kell játszani a szavakkal, az alkohollal, a szabadidővel.....és csöndre, csöndre nevelés. És figyelni....ablakokra, nasikra, hangoskodásra ,érdekérvényesítésre.....nem tudom, érdemes-e még após kiutálásán dolgozni, miután kijelentette fiacskájának, hogy ő aztán nem megy el, mert mindannyian tiszteletlenül beszélünk vele. Csak sikerül-e minket kifizetni. Tegnap éppen azon gondolkodtam, hogy az sem jó, ha az ember egyáltalán nem haragtartó. Hogy pár nap múlva elfelejt minden sérelmet és minden megy tovább, "majd lesz valahogy". Sajnos sem apósom, sem férjem nem haragtartó. Össze szoktak szólalkozni, de egy hét múlva már mindent megbocsájtanak a másiknak és nem képesek elszakadni egymástól. Nem a szeretet fűzi őket össze. Hanem a kivagyiság, hogy ő aztán nem hagyja cserben a másikat, a jó családapa, jó fiú, jó apa, jó nagypapa, ha haraggal is, de nem olyan rossz együtt, mert anyagilag tényleg nem rossz, de engem, a szorongó, szomorkodó, gyerekként és bábként kezelt anyát is tessék észrevenni mert mégiscsak én vagyok a legtöbbet a legnagyobb kinccsel, a gyerekekkel és nekik nagyon sokat számít az én jó lelkiállapotom. Sokkal kevesebbet kiabálok mostanában velük, meg az apjukkal, mióta imádkoztam Jézushoz, hogy legyen erőm a gyerekeimet felnevelni, meg mióta megfogalmaztam a környezetemnek is, hogy én Pesten költözködni szeretnék, és fáradt vagyok és szar, hogy ez van, de néha pótszerekkel élek. 

Kiakadtam, mikor az autisták honlapján engem szidtak, hogy engem olvas valaki, hogyan nem kell élni, meg gyereket nevelni, illetve valaki azóta tiszteli a szüleit, amióta az én mocsokságaimba beleolvasott.  Hát gyakrabban fogok törölni.  Én terápiás céllal írok, tudom, hogy sok helyen csinálhatnám jobban a dolgokat, de egy őszinte és borderlein-gyanús emberrel már ne szúrjunk ki, hogy  bemocskoljuk egy másik pszichiátriai betegség honlapján.  Szóval hányok a statisztikáimtól, hogy a mocsár-, meg a napiszar.hu-n emlegetnek, meg még itt-ott anyáznak. Nem bírja a beteg lelkem ezt.  Én nem bírom a kritikát egy csöppet sem, mert nem vagyok egy egészséges személyiség, mert a környezetem is beteg (volt)és lenullázta az önbizalmamat.  Szóval ezért töröltem, ezért sem írok mostanában.  De látjátok, vonz a klaviatúra, panaszkodnék, életjelet adnék magamról az éterbe, de ezentúl még jobban meg fogom gondolni, miről.  Mert sokkal több a susmus, a kinevetés, a megalázás, a bunkóskodás, mint a barátságosság, az empátia. Hát persze, én is elmebetegkedni megyek fel a netre, nem dicsérni.  Unatkozó pasik szoktak csak jócsajokat pontozni....