Nulla motivációm ma írni. Nem történt semmi különös, le se vagyok szedálva, csak úgy simán üresnek érzem a fejem. Jön ma anyám, holnap megyünk Pestre rokonlátogatóba, jövő héttől ovis nyáriszünet -szerintem most amolyan vihar előtti csend ül bennem.
Semmi, semmi különös.Meditációs zenéket hallgatok, a facebook-on keresem a rengeteg volt osztálytársat, ismerőst. Olvasgatok, megosztok pozitív gondolatokat. Sok idézet számomra mégis zavaros, semmitmondó. Unatkozom. Kicsit kezdek már szorongani apósom látogatásán. Üresnek érzem a fejem. Főállású anya leszek még hat évig. Hat év itthon. Talán belefér egy orosztanfolyam. Az angolomra is gyúrhatnék. Vagy az olaszt újrakezdhetném. Van itthon egy könyvtárnyi nyelvkönyv, de egyedül nem megy. Pedig milyen jó volt, mikor tizenévesen egymás mellé raktam az angol, német, olasz, finn könyveimet és kerestem a hasonlóságot a szavakban. Finnül egyedül kezdtem tanulni. De az orosz riaszt a cirill betűivel. Kínait is lehetne még . Álmok. Nagymamám unokatestvére tizenvalahány nyelven beszél. Állítólag ő is gyerekkorában egymás mellé rakosgatta a nyelvkönyveit hasonlóságok után kutatva. Svéd, meg norvég, meg holland, ilyen egymáshoz közelebbi nyelveket. Olyan jó érzés külföldi időseknek Hello-val köszönni. Visszaigazolt facebook-on a csaj, akivel férjemet meggyanúsítottam. Mondjuk van egy rakat közös ismerősünk. De már nem érdekel. Férjem bizonygatta, hogy ő bizony hűséges, sokat hazudozik az ember, végül saját maga is elhiszi. Próbálok pozitív lenni. A másfél éves ma kimondta, hogy csokigolyó. Meglepett.
Rájöttem a nagy túlélési titokra. Önbizalom.Tisztában kell lennünk saját értékeinkkel. Kreatív vagyok, jó nyelvérzékű, és igaz, hogy csak félművelt, de sokrétűen tájékozott és ha jól felöltözök, dekoratív is vagyok. Türelmes vagyok és barátságos. ÉS rengeteget fejlődtem az utóbbi egy-két évben önmagamhoz képest. Tudok örülni mások szépségének és ragyogásának, türelemmel viselem, ha a háttérben vagyok, kicsit kevésbé vagyok sértődős és én tudok bocsánatot kérni, sokszor mondom, hogy köszönöm, kicsit kevesebbet, hogy bocsánat. Férjemet is ösztönöznöm kell, hogy legyen több önbizalma. Dicsérni. Hogy hejes, csinos, férfias, csődör, okos, nagyszerű apa, gondoskodó férj, kreatív, környezetvédő, embereken segítő. Erősíteni benne a jót. Az én jómat hozzátenni. Türelemre és odafigyelésre tanítani. Mosolyogni, előre köszönni, kihúzni a derekat, szépen felöltözni és a gyerekeket is folyton dicsérni, még akkor is, ha nem annyira gondoljuk éppen ügyesnek, vagy szépnek. Nem szabad elvenni az emberek önbizalmát. (Kivéve akikre tényleg haragszunk, de őket is inkább csak megingatni kell gőgösségükben és elbizonytalanítani bonyolult kérdésekkel és problémafelvetési lehetőségeken.) Okos vagyok. ÉS nem igaz, hogy rasszista vagyok. A kórházban egyedül én nyugtattam meg és adtam kölcsön a mobiltelefonomat az őrjöngő cigányasszonynak, akit viselkedése miatt kizártak a gyerekosztályról. Megláttam benne is az embert, az aggódó anyát. Én ettem többször is egy asztalnál cigánnyal, mi foglalkoztattuk is őket-utána évben ugyanők ugyan betörtek hozzánk. De ők is emberek és rájöttem, hogy asaját taktikájukkal kell leszerelni őket. Én is szegény vagyok, én is ezt, meg azt akarom venni a gyerekemnek, nézd, nem tudok venni magamnak egy új cipőt, nézd, dől szét a fürdőszobám, de ha egy fél kiló kenyér vagy egy zacskó tészta kell, azt szívesen adok, de money-t nem. A cigány olyan, mint egy gyerek. Nem tudja beosztani a pénzét és elveszi a másikét, mintha homokozólapát lenne. De a cigányt is megdicsérem, ha jól viselkedik. Bassszus, hatott a Medazepam. Elborít a szeretet. De komolyan, fitogtatni kell az okosságot és el kell azt bizonytalanítani, aki rosszat akar nekünk és nagyon beképzelt. Megbántam már, hogy kirúgatással fenyegettem a falugondnokot. Finomabb eszközökkel is kellemetlen helyzetbe hozhattam volna. Elég lett volna elsírni magam, hogy hogy megbántott engem és hogy a falugondnok dolga a gondok megoldása. Selfebben kellett volna kommunikálnom. Hogy attól érezze magát szarul, hogy én kiborulok. PErsze van, aki erre érzéketlen, de egy nagyobb közönség előtt azért hatásos lehet. Legközelebb majd idegennyelven köszönök a nemköszönőknek és csakazértis mosolygok és előre köszönök. Jót, jót, jót adni. Ebben a kemény , begyöpösödött közegben is jót. Mert tudom, hogy én is jó vagyok. Mintha mostanában idegen gyerekek is jobban szeretnének. Megfogják a kezem, megölelnek. Régebben nem volt ilyen. Egyébként szerintem sok ember azért gonosz, mert neki magának nincs önbizalma. Erről szól a megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel. Azért messze vagyok még ettől, de már kezdem kapisgálni.
Szörnyű visszatérni ebbe a faluba egy balatoni hétvége után. Tudtátok, hogy két éve még a csatorna sem volt bekötve ebbe a faluba? Hogy földgáz a mai napig nincs(pedig Romániában mennyi faluban van és Zala mégiscsak földgázlelőtelep). Budiba szarunk, mert három napja tönkrement a szipi-szupi új csatornabekötésre rákötött cső. Nekem felsőfokú nyelvvizsgám van, felmenőim bárói orvosok, katonaorvos, aki Magyarországon először oltott emberbe sertésinzulint, férjem kétdiplomás, szintén felsőfokú nyelvvizsgás. Adót fizetünk mindketten és három kivételes intelligenciájú gyereket nevelünk. És itt lakunk egy zsákfaluban, ahol a falugondnok kimondta, a traktorvezető Marika, hogy én a három gyerekemmel senki vagyok, miránk nem érdemes várni. Nem köszönnek vissza. A hétvégén az újonnan felvet takarítónő helyett ganéztam férjem munkahelyén a nyulakat és a csirkéket, én takarítottam ki a konyhát, a turistaházat, én gyomláltam, locsoltam. Nagyon felhúztam magam a láblógatós takarítónőn. Ottlakhatnánk a szolgálati lakásban és én különbül megcsinálnám a munkáját. Sőt, még németül idegenvezetnék is. ÉS talán gyerekfoglalkozást is tudnék tartani nem csak konyhanyelven. A szomszéd néni megint elmondta, hogy kertészkedjek, de mit csinálok én már az 5000 négyzetméteren a méteresre nőtt japán keserűfűvel, akáccsemetékkel, lapulevelekkel, zsurlókkal, páfrányokkal, bodzabokrokkal. Fel fogok fordulni ebben az igazságtalanságban.
Az autóm legalább együttérez velem, az is szívritmuszavaros, néha rángat. Férjemnek nem tetszett, hogy AA gyűlésre akarok járni. Biztos fél, hogy összeismerkedek valakivel. Vagy szégyell. Pedig ő sem veti meg az alkoholt. Már leszedte a zöld diókat a pálinkába.:)))))))))))))))))))))))))))))))))))))) 8>
Persze, mert aki hisz az ufókban, az már elmebeteg. Pedig kettő ufó észlelésünk is volt együtt, egy a házunk fölött, egy Balatonlellén, illetve még a vallásos szomszéd néni állította, hogy a telkünk végén futó patak túlpartján kör alakban máshogy nől a fű, mint körülötte. Állítólag valami kastély is volt ott. Bár az is igaz, hogy még évszázadokkal később is máshogy nől a fű ott, ahol egykor épület állt. Azt már mondtam, ugye, hogy régen régész akartama lenni, ugye. Ezen belül az antropológia érdekel és még az a tudományterülete, amikor helikopterről fényképeznek szántóföldeket és azokon halványan kirajzolódnak egykori templomalaprajzok és településszerkezetek. Ha nem alázott volna meg emberi mivoltomban a középiskolai történelemtanárom, már lehet, hogy kutató lennék. De bőgve jött ki a ribanc az igazgatói irodából, mikor egyszerre öten távoztak az osztályából abból a jó hírű gimnáziumból. Ő is fogyatékosként kezelt, mint a szüleim. Elakadt a lélegzete, hogy pont nekem lett először nyelvvizsgám az osztályban. Ennek a nyomorék mazsolának, akit az első padba kell ültetni és ordibálni vele óra közben, milyen lassan jegyzetel, akit szünetben feleltet, akinek kilencszer aláhúzza az egyesét, akinek a pofájába fújja a tanáriban a cigifüstöt. Ez az ember két év alatt több kárt okozott bennem, mint a szüleim tizenkilenc év alatt. A kémiatanárom meg a parkban szatírként riogatott. Már csak röhögök rajtuk, de nekik is köszönhetem részben mostani defektjeimet. PEdig a diákoknak is vannak jogai, a mai eszemmel már elbeszélgetnék azzal a tanárnővel, hogy milyen plussz munkával tegyek a kedvére, hogy ne akarjon valódi erőfeszítések ellenére megbuktatni,elszívnék vele én is egy cigarettát és röhögnék a kurvás viccein. De akkor nem tudtam. Nem tudtam kezelni, csak elmenekültem. Az elit iskolából, ahol már voltak barátaim egy kertvárosi iskolába, ahol a fegyelmezésen nagyobb hangsúly volt, mint a tananyag leadásán. Az erősebb iskolában még a matekot is értettem, matekszakkörre is jártam, négyeseim voltak. A kertvárosban meg meg akartak húzni matekból, mondjuk ott legalább lelkileg nem terrorizáltak, ajánlottak különtanárt, írhattam javítódolgozatot. Voltak nagyon jó és nagyon rossz tanáraim. Egykor tanár is akartam lenni. De ahhoz aztán kell sziklaszilárd önbizalom és identitás, különben elszabadul a pokol és nem sikerül az ismeretátadás. Identitás....magyar vagyok, anya vagyok, jobboldali érzelmű vagyok, katolikus vagyok , 27 éves vagyok, heteroszexuális vagyok, húsevő vagyok, dohányos vagyok, italos vagyok. El kell felejteni a tetszikelést a magázódásnál, több embert kell letegeznem, mert az emberek hiúak a korukra és erős tendencia mutatkozik az angol mintára.
Rá kéne vennem anyámat, hogy ne szerdánként, hanem csütörtökön jöjjön, mert azon a napon van a hozzám legközelebb eső AA gyűlés. Ha lelki problémám nem lenne, nem is lenne szükségem rá, mint ahogy senki másnak sem, csak az a lényeg, hogy mostanában egyáltalán nem iszok sokat, inkább az a baj, hogy milyen hirtelen, milyen éhgyomorra, illetve milyen hangulatban. Egy pohár bor, vagy egy pohár sör, de azzal úgy ügyeskedve, hogy hasson az agyamra. De még ez most egy kisebb problémám. A párkapcsolati gikszerek és a személyiségzavaromból adódó frusztrációk sokkal súlyosabbak. Ellátom szépen a gyerekeket, én is össze tudom kapni magam, ha kell, de rengeteg dolog hiányzik az életemből. Főleg emberek. És már nem érdekel, hogy ki tehete róla, én, vagy mások, vagy anyám, vagy a férjem, egyáltalán nem agyalok már ezen. Csak a tény van, amit szomorúan kezelek és amin változtatni akarok. A párkapcsolatom már megélt annyi hullámvölgyet, hogy a tegnapi hisztim miatt csak a gyerekekkel kapcsolatban furdal a lelkiismeretem. Tegnapi nap leszarva. NYugtató, szívlassító, ki sem mozdulok, nehogy a szomszéd néni belekezdjen a szokásos dumájába, hogy bele kell törődnöm a sorsomba, meg minden nap ki kell bizony vasalni a gyerekek ruháját. El kell érnem egy tartós kiegyensúlyozottságot, mert kiidegelem a családom. Rettentő vehemenciával vetítődnek le előttem a múltban elszenvedett sérelmek. Egy viszonylag enyhe negatív megjegyzés meggyújtja a régi sérelmek gyújtózsinórját. A gyerekek miatt muszáj szednem a nyugtatót. Báb akkor sem leszek, inkább lesz türelmem elszámolni tízig, mielőtt dühroham törne ki rajtam. Férjemet is kezelni kellene, mert felháborító a hangsúlya és a stílusa. Férfineveken hív és úgy utasítgat, mint egy kutyát. Meg folyton velem ordít, ha valamit nem talál a sok lomja között. Előbb-utóbb mindenki tönkremenne ebbe. Mégsem akarok válni. Én nem tudnám megteremteni a gyerekeknek ezt az életszínvonalat, ezeket a kulturális élményeket és társasági miliőt. Meg nekem is elég sok hülyeséget elnéz, ha ritkán van szex, az nagyon jó és még mindig vonzódom hozzá. Valami kreatív dologban kell megtalálnom a boldogságomat. Munkába kell fektetnem az önsajnálatra , az önigazolásra és a kiéletlen szexuális vágyak feletti bánkódásra fordított energiámat. Meg egy kis társasági élet kéne.Erősödő titoktartási képességgel.
El lettem rontva. Nem tudom teljesíteni én sem a sorsfeladatomat, én se tudom megtörni a rossz családi karmát. Nem lehetek sámán, gyógyító, orvos, bába, nyolcgyerekes mamma, na, megvan elmegyek majd szociális segítőnek. Oda nem kell diploma és nem tőbb műszakos. Ez az.
Hiperkinetikus keringésem van. Ha majd megint lesz rohamom, és nem szünteti meg sem a Betaloc, sem a nyugtató, meg ha hideg vízbe mártom az arcom, székeléshez hasonlóan préselek és az állam alatt a nyakam maszírozom, aszpirint szedek be, akkor rohammentő, s átvágnak a szívemben egy oda nem illő csomót, mert bármikor halálosan berezonálhat. Jó hír. Egyelőre nem akarnak műteni, meg kell várnom, hogy tényleg ott legyek a halál kapujában. ÉS még így sem írnak tejelapasztót a szívtelen orvosok. Férjem is felidegesített tegnap, mert eltapostam kocsival az egyik paprikapalántáját és minek vezetek, minek nem békülök ki a falugondnokkal. Nagyon-nagyon ideges lettem, mondtam, hogy el fogok válni tőle, meg elmeséltem a még el nem mesélt megcsalásomat, hogy ő is szenvedjen. Szóval nagyon jól vagyok. Rossz az ingerületvezetés a szívemben, bármikor beremeghet a pitvar és vége a történetnek. Hát, ezek után mondogathatja anyósom, hogy dehát mindenkinek van ritmusérzéke, mert dobog a szíve. És ha össze-vissza?! Ráguglizok még saját magam lehetséges újraélesztésére. Talán a konnektorba nyúlás nem a legjobb ötlet
Blogolok az életemért. Ti nem is tudjátok, nekem milyen fontos ez a blog. Leírhatnám papírra a gondolataimat, de már annyira behálózza az én napjaimat is a világháló, hogy zenehallgatás és újságolvasás közben egyszerűbb megnyitnom a blog.hu-t. Megint összevissza ver a szívem. Nem annyira vészesen, mint tegnapelőtt, de nyugtalanít. Bevettem még egy nyugtatót és meditációs zenét hallgatok. Jaj, Istenem, csak érjem meg a holnapot, hogy megvizsgáljanak és meggyógyítsanak. Egyébként nyugodt vagyok. Tudom, hogy én csak egy porszem vagyok a sivatagban. Magamat annyira nem is sajnálom, inkább a családomért aggódom. A fiam újra bepisil az oviban, elmondta az óvónőknek, hogy kórházban voltam. Féltem őket. Napsütés kéne, virágok, tengerpart és egy új szív.
Valamiért mostanában nagyon vonzódom a lilás, rózsaszínes színekhez. Nemrég csináltattam új szemüveget. Hosszasan válogattam a keretek között, volt pár, ami tetszett, de az nagyon drága volt. Pedig sokat felpróbáltam és két drágán kívül egyik sem passzolt. Kérdeztem, hogy lila nincs-e. Volt kettő is, mind a kettő nagyon tetszett és végül a lilábbat választottam. Végre van egy szemüvegem, amit szeretek, amit egyedül választhattam. Volt már egy hasonló, nagy és vastag, csak barnában a barna-mániás időszakomból. Rettenetesen bánatos voltam, mikor ráléptem és megjavíthatatlanul eltörött. Azóta még egy lila kabátot is vettem nyolcszáz forintért egy turiban. Meg szeretem pirosra lakkozni a körmeimet. A feketét és a fehéret utálom, mert azokra nem tudok vigyázni. Akkor inkább már a szürke.
Megírom a végrendetemet. A gyerekeim maradjanak a férjemnél, költözzenek vissza Budapestre és vegyenek részt minél több kulturális programon, ne a tévét nézzék, ne a szobába legyenek bezárva. Legyenek cserkészek, járjanak küzdősportra, ne erőltessék a tanulásukat, legyenek nyugodtan szakmunkások akár. Vagyonom csak egy lepukkant családi ház negyed része. Maradjon a férjemé és költse a gyerekek különóráira, egészséges táplálására. Férjem nyugodtan házasodjon újra, nemzzen új gyerekeket. A temetésem legyen vidám, szórjanak virágokat, törjenek borosüvegeket, ordítsanak, Alice Cooper-től szóljon a Poison , minden gyászoló boroskólát igyon a tiszteletemre, aztán legyen egy kis halotti tor és azon aki tud, jól rúgjon be. Hamvasztásom legyen, sóurnát kérek és a Zalába eresszék. Legyenek minél többen ott, nem kell a részvétnyilvánítás mellőzését kérni, legyen pap is és erős tömjénfüst.
Semmi érdekes a világon. Egy sokkal gyengébb kávé reggel, egy sokkal gyengébb kávé ebéd után, egy fél cigaretta reggel, másik fele ebéd után. Két korty vörösbor étkezések után, ha nem kell vezetnem. Minden nap nyugtató. Egyelőre ennyit tudok megfogadni a szívem egészsége érdekében. Persze nem jó, mert így töredéke csak az élvezet. A kávé nem elég keserű, a cigarettát pont hogy elkezdeném élvezni, már el is nyomhatom. Majd a vörösbor , meg a nyugtatók elringatnak. Komolyan mondom, jólesett fél napot a kórházban pihennem. Lehet, hogy egy hétig lebegnék a pszichiátrián és rendbejönne a szívem. Ha mégegyszer rosszul leszek, kérek oda beutalót. Aztán meglesz az üdülésem. Holnap megyek szívultrahangra, úgyhogy utána lesz járva a problémának. Gyógyszer, vagy szívműtét. A katéterezéstől azért félek. Majd kérek valami jó erős nyugtatót. A depresszió is tönkreteszi a szívet. Úgyhogy hiába lennék gyógyszerellenes. A csórók nem jutnak el pszichoterápiára, kapkodják be a párszáz forintos nyugtatókat. Megalapozottan vagyok most leszarom állapotban. Nem jó, ha szállnak a gondolatok. Úgysem akkor jön az ihlet, a tapasztalatok összegzése és leülepedése. Nincs értelme tovább azon görcsölnöm, hogy egyedül kell kikeveredjek a depresszióból. A lupusz önmagában depressziót okoz, mert begyullad az agy is. A szívem miatt meg könnyen lehetek fáradékonyabb, vagy ahogy a környezetem mondja, "lusta". Nem csak jellemhiba. És sose fogom tudni magam a hajamnál fogva kirángatni a mocsárból. Hiszen nem elég erős a kezem. Nem kell a mocsár, de nem elég erős a kezem. És hát a korral azért mindenki többé-kevésbé bölcsül, tapasztal, következtetéseket von le, talán még az empátia is fejlődik, miközben a test lassan, de biztosan hanyatlik. PErsze mikor az ember már igazán okosnak érezheti magát, meg majd jön a demencia. De azt még meg is kell érni. Ma kicsit szomorúbb vagyok, mint tegnap voltam.
Én is de szívesen lennék rendező. Akár színházban, akár filmen. Csak hogy ahhoz együtt kell tudni működni emberekkel. Ez itt a bökkenő. Egyszer az egyik oktatóm mondta másfél év gyakorlás után, hogy ha nem lenne a többi autós az úton, már tudnék vezetni. Talán, hogy másfél évre rá megtanultam forgalomban is vezetni(Budapestet még nem vállalnám be, de egy kisvárost igen), talán egyszer évek múltán az emberekkel is megtalálom a közös hangot, rájövök az ők "közlekedési szabályaikra". Az a legrosszabb, amikor vágyakozik az ember másik emberek után, de tudja, hogy kudarcra vannak ítélve a kapcsolatai és csak álmodozás az egész. De kezdek már pozitívan álmodozni. Egyrészt "naés, kit érdekel, mit gondolnak rólam, akkor is legyek önmagam", másrészt meglátok pozitív követendő példákat és próbálok ilyen előnyös tulajdonságokat magamévá tenni. Mindkettő nehéz feladat még egyelőre számomra. De törekszem. Bele kéne már préselődnöm egy elfogadható és kellemes egyéniség intervallumába, aki már a pozitív töltés felé mozdul el.
Ha tudnék dalt belinkelni, Dido-tól a thank you-t választanám, azt a dalfeliratost, amiben a dob és a taps kifejezettebb. Beletörődős, mégis bizakodós szám. Az egyik kedvencem. A régebbi blogomban volt egy csomó zene. Jobban megy zenére az írás. Hiába a nyugodt falu. Az ember nem lehet elég nyugodt. Ha nem a gazdálkodásban látja a jövőjét akkor probléma a sok bejárás, a nap megszervezése, mindig józannak kell lenni, mindig működőképesnek kell lennie a kocsinak, vagy pedig kötél idegek kellenek a tapintatlan falusiak elviseléséhez, a cigányok magyarbántalmazásához.(az egyévest megdobálták jéggel) , igazodni vasfegyelemmel időpontokhoz. Nem akarok negatívba átmenni. Most szerencsére szépen kalapál a szívem, a nap is kisütni tűnik.
Már önmagában a lupusszal leszázalékolnának, de én dolgozni akarok. Ha csak négy órában is, de muszáj valamivel elfoglalnom magam. Most ugyan még a gyerekek elfoglalnak, de semmiképp sem szeretnék itthon maradni már sokáig, maximum főállású anyának a legkisebb nyolcéves koráig, azt is főleg a macerás közlekedés miatt. Egyébként kezd rohamosan kivilágosodni a fejem. Örülök az apró örömöknek, próbálom a dolgokat lassabban, alaposabban, "szeretettel" végezni. Mert lehet, hogy ez az utolsó napom, mert a gyerekek már abban a korban vannak, hogy minden nap a kiegyensúlyozottságra kell törekedni, nem lehet összevisszaságban élni, főleg a fiamon látom, hogy szüksége van egy napirendre. Egyébként ma nem vagyok szomorú még a borús idő ellenére sem. Van már két autónk, szerencsére így kevesebbet stresszelem magam a cigányok miatt és a mufurc falubeliek miatt is.
Tegnap iszonyatos rohamom volt. Reggeli közben a Házibuli című filmen bazsalyogtam, kivételesen jó hangulatban telt a reggeli, a gyerekek is szépen ettek. Aztán evés után úgy éreztem, hogy hatalmasakat ver a szívem, nem kapok levegőt, szédülök. Bekaptam egy nyugtatót, de azt hittem, meghalok, mire hatni fog, a friss levegő sem segített, mondtam férjemnek, vigyen be a kórházba. Egy pillanat alatt összeöltöztette a gyerekeket, be az autóba, be a sürgősségire. Szívzörej, bal kamra megnagyobbodás és szorongás. Kaptam még egy szem Rivotrilt, csináltak EKG-t. Pár nap múlva megyek szívultrahangra. Hát még ez is. Borderlein, lupusz, Chrohn, szívelégtelenség, májmegnagyobbodás. És lehet csodálkozni, hogy három gyerek, meg egy mániás gyűjtőgető férj mellett szalad a háztartás és "lusta" vagyok.
Majd több nyugtatót szedek, rendesen eljárok ellenőrzésekre, beszedem a gyógyszereket, kénytelen leszek még, még még lazulni. Minél közelebb vagyok a halálhoz, annál jobban tisztul az elmém, annál empatikusabb leszek másokkal, annál kisebb lesz az egóm. Mert fel akarom nevelni a gyerekeimet és nem egy sose dolgozó személyiségzavaros tinédzserként szeretném befejezni az életemet. Nem lehet még itt vége a történetnek. Nem vagyok szomorú. Valami földöntúli nyugodtság borít el. Pedig ma még be sem szedtem a nyugtatót. Ez van. Azt hiszem, most már végképp le kell mondjak egy majdani negyedik gyerekről.
Szerintem nem szabad százszázalékosan uralni akarni a dolgokat. Az görcsösséget és sok csalódást, bosszúságot szül. Akár férjem szabadideje, akár gyermekeim étkezése. Nem lehet a határtalanságig beleavatkozni mások életébe. Nem tudjuk megváltoztatni őket. És mindennek megvan az oka, hogy miért lettek olyanok, amilyenek. Felnőtt embereket meg főleg nem lehet megváltoztatni. A gyereknél meg arra kell vigyázni, hogy ne nagyon rontsuk el, minél kevesebb sérülést okozzak nekik. Biztatni, dicsérni, simogatni sokat, mindent megbeszélni, kimutatni az érzelmeket. És hálásak ezért. Meg hogy megbízom bennük, hogy meg tudják csinálni. Saját gyerekkoromból emlékszem, hogy főleg ez utóbbi mennyire hiányzott. Olvasok most egy pszichológiai könyvet, abban írnak "démoni anyákról". Akik azért drukkolnak, hogy a gyerekeinek ne sikerüljön, nehogy felülmúlja őket. Anyám például mai napig verseng velem. Kamaszkoromban zsákruhákba bújtatott, nem vett nekem melltartót, egyszer valamit magyaráztam, hogy a gyerekekkel mit csináljon, mikor egyedül viszi őket valahova és egyből lehurrogott, hogy amit én meg tudok csinálni, azt ő is. Szóval van/volt olyan érzésem, hogy vetélytársaként kezel. Lehet, hogy ő még nálam is kevésbé "felnőtt".
A szteroid-kinin kombó levitte bőrömről a farkast. Ma kicsattanok az energiától. Ilyen pofával már akár be is pasizhatnék. Akár. De ennek nem most van itt az ideje. Most nincs is olyan nagy szükségem vigaszra. Egyébként tök nehéz lehet egy újat megszokni. Az nagyon ritka, speciális helyzet lehet csak. Olyan bonyolult ember vagyok. Rossz ritmusérzékkel. De szeretek romantikusan beszélgetni. És valami elmebetegség miatt mindig nagy a pupillám. Nem vagyok egy sziklaszilárd egyéniség. És megközelíthetetlen sem. Pszichológus mondta, hogy azért nem vagyok csak borderlein, mert túl jól kommunikálok ahhoz. De megtartani nem tudom a kapcsolatokat. Egyszer szinte bárkivel jól elbeszélgetek-kivétel ez alól például anyukám új pasija. De majdnem mindenkivel tudok egy rövid időre egy hullámhosszon lenni. De ahogy valami barátság, haverság kialakulna, valami megszakad, nem tudom kezelni a kapcsolatfenntartást, a kölcsönösséget, a viszontlátást. Valami kötődési zavar lehet mai tudásom szerint. Pasikkal is így voltam férjem előtt. Megijedtem, mielőtt komolyra fordult volna a dolog. De haverkodni sem tudok, nőkkel sem. Viszont hülyeségekbe, veszélyes dolgokba nem bonyolódom. MLM-eseket, cigányokat, üzletelőket, jehovákat hamar leszerelem a magyar termék dumával, egészségügyi tudálékoskodással, saját magam sajnáltatásával. Már vannak, akikről felelősen kell gondoskodnom. Már nem vagyok gyerek. Nem én vagyok már a gyerek.
Óvodai ünnepségsorozat. Mindig egyedül megyek, férjem, nagymamák sosem érnek rá. Nem baj. Barátkozunk férjemmel. Tök okosnak érzem magam. Hogy mostanában kevesebbet hisztizek, hogy az ő hisztijeit is kedvesebben tolerálom, hogy megállom, hogy két nőcinek ne írogassak csúnyákat, hanem szeretettel gondoljak rájuk, hogy ők is segíthetnek átvészelni neki a lelki válságot, kiegészíthetnek engem, gyönyörűek a maguk nemében, de én ettől még mindig nő és ember maradok. A másik egy ex, akivel közös a baráti köre és sose volt házas meg folyton cserélgeti a pasikat és a baráti körön belül is kavar. Egy egyedüli pesti tartózkodás után férjem hazahozott számítógépén a nő emailazonosítója jött fel, mikor be akartam lépni. Egy héttel később a nő lakásán volt baráti találkozó, én is ott voltam és a férjem Dunhill cigarettája volt a konyhában, pont olyan, amit még itthon nem szívtunk el. Nem hiszem, hogy a nő rokkantnyugdíjas anyukája Dunhillt szívna. Egyébként jó fej a nő. Nincs szívem e régi pajtásosságot szétzilálni. Pedig lehetne okom rá. De nem teszem. Én ennél a férjemet jobban szeretem. Ez a nő egy intellektuális társ is egyébként és ugyan csak rövid ideig jártak, de több évtizednyi közös élményeik vannak. Én is elismerem jó társaságát. És tutira tudna lelki válságban segíteni. Akár még nekem is. Egészségügyi dologban volt, hogy őt hívtam fel tanácsot kérni. A fiatalabb gyanusított pedig nagyon vidámnak és felszabadultnak tűnik a fényképei alapján. Aki vigaszt és önbizalmat adhat. Aki felnézhet férjemre, csodálhatja. Elismerem, hogy nagyon csinos. Talán azt a fajta szabadságot testesíti meg amiben férjem sokáig élt előttem. Gyönyörű nő. Őszintén remélem, hogy nem terve szétválasztani minket és nem forral ellenem rosszat. Miért tenné. Nem gondolom, hogy esélye lenne rá. Az én türelmem és három gyönyörű gyerekem nagy szó. Ha testiségen és csevelyen, könnyed programokon, apróságokon kívül nem kér mást férjemtől, ám legyen. ISten áldja, ha boldogságot szerez férjemnek. Komolyan mondom. Ha nem vezérli rossz szándék, nem akar szétválasztani minket, nem lop spermát és nem fertőzi meg semmi nyavajával, barátkozzanak csak. Rájöttem, hogy az igazi szeretethez nem sajátíthatom ki férjemet. Neki nagyon nagy szabadság kell. És ha egyszer mégis mást választana, én is tudnék még mit kezdeni az életemmel. Nélküle is. Kezd méltóságom és tartásom lenni. Hiszen csodálatosak a gyerekeim, virulnak, dalolnak, verselnek, pezsegnek, most fedezik fel a világot. Tegnapelőtt megkérdezte a szomszéd néni, ne vasalja-e ki ő a gyerekeim ünneplőjét. Egészséges önbizalommal kibukott belőlem, hogy én se veszem magamhoz más gyerekét mondókázni, beszélgetni, fogadjon el mindenki olyannak, amilyen vagyok. Ez már kicsit túlzás volt részéről. Ennyire nem szabad belefolyni egy másik család életébe. A férjembe is önbizalmat kell öntenem. Hogy ő is szép és szerethető. Ma valahogy minden problémámat megoldhatónak érzem. Szabadnak.
Fejfájósan, fáradtan, szomorúan. Rohadt zalai búval baszott idő. Vajon tényleg igaz, hogy hatalmas antennákal manipulálják az oroszok a felhőket? Vagy a Golf-áramlat nem a régi már, vagy mi a franc az oka, hogy ilyen csapadékos mostanában az idő. Elkezdtem olvasni egy jó könyvet. Valami Sors és sérülés, ilyesmi a címe. Tegnapelőtt óta úgy fáj a fejem, hogy nem bírok gondolkodni. Várom már a legutóbbi labor eredményeket, nem emészti-e magát a vesém, mert az okozhat magas vérnyomást. Pedig azért is blogolok, hátha jobban leszek. Figyelemelterelési stratégia. Már annyiszor segített az írás a mélypontokon. Meg szerintem férjem is olvassa titokban és talán elgondolkodik egy kicsit. Annyira keveset beszélgetünk. Olyan öregnek és betegnek érzem magam. Baszki, már sírnom sem szabad, megint szúr a szemem. Baromi rossz a szemem is. A szteroid sem használ neki. Tudom, hogy orvosnak kellett volna elmennem, de annyira nem értem a fizikát, meg a kémiát, matekot. Természetgyógyászatban gondolkozom mostanában. Azt hiszem, ahhoz nem kell diploma. De úgy szeretnék mind magamon, mind a családomon és másokon is segíteni. Valahogy érzek magamban egyfajta küldetésvágyat és elhivatottságot, hogy enyhítsek betegségeken és elkeseredettségen. Nagyon szomorú a világ. S persze én is benne. Szeretnék tudni adni és elfogadni. Nem kiszolgáltatottnak lenni.
Vissza kell találnom férjemhez. Hiszen egykor annyira szerettük egymást. Csak ugye én felnőttem közben. El kell fogadnia ilyennek is. Még türelmesebb leszek. De nem hülyén megalkuvó. Célpontokat kitűzni. Fontosak a gyerekek. Nem összeveszni mindenkivel. Nem mondani mindenre igent. Self kommunikációval. A rohadt sok fájdalom empátiára és vezeklésre tanít. Tegnap elmentem postára gyereek nélkül a megyeszékhelyre már nem félve vezetve. Beültem utána egy éppen kezdődő misére. De olyan migrén jött rám és mikor sírni szerettem volna, mintha tűvel szúrnák a szemem. Kirohantam a második zsoltár alatt , azért Szent Antalhoz bedobtam némi érmét. Féltem, hogy rosszul leszek a templomban. Kicsit lelassítják a gondolataimat a fájdalmak. Hogy mindenre jobban oda kell koncentrálnom. Félek a nyáriszünettül. Rohadt ingerszegény ez a falu. El már innen. A Holdra.
Rájöttem, hogy ha nem szedem a káliumot, nem fáj a fejem, illetve a rendszeres kalcium-magnézium pótlás óta nincsenek görcseim. Medrol még egész nyáron, de ősszel már elhagyom, mert össze-vissza vérzek, mellé kinin, ami szépen rendbehozta a bőrömet. Azt hiszem, a kinint kell majd tartósan szednem. No napozás, no fogamzásgátló, kevesebb alkohol és több öröm, pihenés. S talán megmaradok. Muszáj. Magamnak. A gyerekeimnek. Carpe diem. Segít a Sedativ PC, pedig nem hiszek a homeopátiában. De tök nyugodt vagyok, mióta ezt eszem. Mint egy igazi hippi. Két hajtincsem már beállt rasztába. Zalában mindig esik az eső. Kultúrkocsmáznék. Árnyékba ültettük a palántákat. Leszarom. Gyönyörű a gyep. Nyílnak már a törperózsák, a muskátlik. Imádom a virágokat. Szeretem a cserepes virágokat. Csak annyira sötét a lakásunk, hogy ha nem fagy, minden növényt kibaszok az ablakba, különben nem nőnek. A gyerekeknek is kéne D-vitamint adni.