Tegnap megkaptam, hogy én mindenkit csak lefárasztok, így eldöntöttem, hogy ismét blogolni fogok, amíg pénz-és idő-és szervezés hiányában úgysem találok más hasznos hobbit.  Mert nekem olyan könnyű hobbit találnom, mikor az orvosi ellenőrzésekre is sokszor csecsemővel a karomon megyek, annyit segítenek a férj, meg a nagymamák. Hát hastáncra is vigyem a babát? De nem bírtam az oktatót. Semmi sincs ingyen. Ebből a faluból örülök, ha oviba járatni tudom a gyerekeket, meg orvoshoz, vásárolni el tudok járni. De hobbi? Hova a faszba kellenék én? Egyedül az Anoním Alkoholistákhoz lenne értelme eljárnom, vagy valamilyen vallásos közösségbe. Ahol szabad nyavalyogni. És ahol nem vágja a képembe a tanár hogy semmi ritmusérzékem és a koordinációmmal is bajok vannak. Mert kaptam már ilyesmit. Persze a klubokban meg megkaphatom a többi szenvedélybetegtől, meg személyiségzavarostól, hogy miért így meg úgy csináltam, mostohaanyám is pszichés beteg és minden alkalommal kertelés nélkül megjegyzést tesz a testalkatomra. Már rájöttem, nem csak fizikai fáradtság, meg apósom készített ki, hanem a halálba kívántam egyszer több embert is, hogy párom nem akar külföldre költözni velem, meg mikor egyszer borzasztóan el voltam fáradva a gyerekekkel. Azt kívántam, bárcsak meghalnának már a nagyszülők, ha miattuk nem lehet elhagyni az országot, meg ha úgysem segítenek semmit.  Ez az átok visszaszállt rám, majdnem belehaltam a lupuszba, mert későn lett elkezdve a kezelésem, már a hajszálerek mind be voltak gyulladva, meg szét voltak durranva az összes ujjamon. Egy-két héttel az átkozódásom után lettem lupuszos.  Azóta beismerem, hogy anyósom rengeteg lelki támaszt nyújtott, egyszer-kétszer anyám is kedves volt és apósom anyagilag támogat minket.....úgyhogy nem volt igazam, hogy semennyit nem segítenek.  De úgy konkrétan, hogy üljünk neki ruhát válogatni, vagy aludjanak ott egyet-kettőt a gyerekek, hogy elmehessek egy koncertre, olyan sosincs.   Á, sose javulok meg.  Mindig is lesznek problémáim az emberi kapcsolatokkal. Mert anyám mufurc volt, keveset mosolygott és elhanyagolt.  Mert oxigénhiánnyal születtem rossz csillagzat alatt.  Mert ólmozott benzint szívtam és egyéves voltam a csernobili katasztrófakor.  Bekrepál néha a frontális lebenyem . És gondjaim vannak az indulataim szabályozásánál.  Az ital előbb hat, mint a nyugtató.  Kértem nyugtatót is, hogy leszokjak az italról. De ha nagyon fáradt vagyok, vagy betelik a pohár, annyit sérteget a férjem, a bevétel utáni húsz perc az pokol, amíg a gyógyszer nem hat.   Addig ajtókat rugdosok, vödröket dobálok , az öklömmel verem a csempét, vagy a garázsajtót, amíg nagyon nem fáj. A nyugtató inkább kiszámíthatóbb szituációkban kell, mikor kattogok egy-egy családtag hülyeségén, mikor szívritmuszavarom és pszichoszomatikus tüneteim vannak, meg mikor vezetnem kell néhány órán belül.  De ha szimpla kifáradásból kiabálnék csak másokkal, vagy ha nagyon megbántanak, akkor hamarabb vigaszt nyújt a bor. Mert egyébiránt csak nagy -nagy ölelő kezekre és vigasztalásra lenne szükségem. Amit sokszor nem kapok meg.