Mély letargiában vagyok, mióta  megtaláltam a férfifaló bestia gyöngybetűs elérhetőségét férjem asztalán.  Férjem is szomorú, mindent tagad persze, meséket talál ki. De egy szóval nem mondaná, hogy engem szeret, hogy semmi okom? sincs féltékenykedni.  Hiányzik valami nyálas szöveg, amit a romantikus filmekben szoktak a lebukott szeretőtartók.  Láttam a szemén, hogy kattog az agya, ahogy a levest kanalazta be.   Márpedig az emailcím mögött ember van.  Nagyon is vonzó.  Nagyon is facér. És egy kicsit sem munkakapcsolatnak tűnik. A lány még nálam is alulképzettebb. Ami nagy szó. Nem lennék? ilyen dühös, ha egy másik többdiplomással lép félre. Mert akkor bele tudom legalább magyarázni, hogy biztos az volt a baja velem, hogy nem lehet velem beszélgetni a történelemről, meg a politikáról. Mondjuk így legalább meg azt tudom, hogy ezúttal nem egy szellemi társra volt szüksége.  Rohattul bosszant. Pedig megegyeztünk a télen, hogy nem az a legnagyobb targédia, ha valamelyikünk félrelép, hanem az, ha a gyerekekkel történik valami.  Elméletben olyan jól lehetne kezelni.  Nem buzi! Szeret élni! Mennyivel egészségesebb  és olcsóbb-mit kérhet egy szakmunkás kiscsaj-mint játékgépezni.  Majd talán ezáltal fel fog egyszer virágozni a mi szexuális életünk is.  Örüljek, mert mindennek meg lehet látni a jó oldalát is.  Elméleteket már csomót gyártottam, meg viccelődtem. De mióta bent vagyok , mióta bizonyosságot szereztem  nagyon szarul érzem magam.  Nem fogok levélbombát küldeni a csajnak, mert úgyis talál egy másikat, meg kettőn áll a vásár. No meg börtönben sem akarok csücsülni. De szar nekem most, nagyon. Megint fogy a pia, a cigi, bőgök, cirkuszolok, nem kellett ez most nagyon a zaklatott lelkemnek. PErsze, senkinek sem kell a tragédia. Bárkit elérhet. Mint már mondtam, nagyobb is.  De most veszettül fáj farkasszemet nézni a profiljával. Hogy valószínűleg ő kapja férjemből a jót. Én meg a bántást, a kritikát, a mindennapok nyűgösségét.