Nagyon megbántam, amiket tegnap írtam.  Sajnos nem olyan tartós a jókedvem és a kiegyensúlyozottságom, optimizmusom, ahogy ezt leírtam.  Anyám a közönyösségével és az antiempátiájával megint kihozott a sodromból.    Hogy minek akarok én barátokat, ha sosem voltam jó abban,  hogy ne törődjek az engem zaklatókkal, ne érdekeljen semmi és senki, neki sincs ideje! barátokra, de azért találhatnék már egy hobbit.  Azért nem bántottuk meg egymást, de kicsit közelebb kerültem ahhoz, miért is tartok most itt lélekfejlődésben, jobban mondva lélekelakadásban.  Hogy én ilyen közönyben éltem tizenkilenc  évig. És most pont a közöny ellen kell dolgoznom. Az én beállítottságomnak nem tesz jót a közöny.   Engem ez nem épít, hanem, süllyeszt és elbizonytalanít.   Tegnap közelebb kerültem megint valami megértéséhez.  Hogy számunkra nagyon fontos embereknek is lehet buta véleménye. Neki valószínűleg szüksége van egy közönyből épült magas falra, hogy megvédje magát, de a fal mögött ő egész jól elvan a maga kis világában.  Hát én nem vagyok jól, nekem valamivel több pozitív megerősítésre és társas interakcióra lenne szükségem.  Anyám szegényes társas repertoárját és berögződéseit örököltem, ill. sajátítottam el, mindamellett apám társas igénye is bennem van-ő volt rendőr és újságíró is, egyik sem egy antiszociálisoknak való szakma. Saját elmondása szerint neki lettek volna barátai, csak a felesége nem engedte sem sörözni, sem barátokat meghívni.   Bennem mai napig vívódik ez a két ember. Apámnak drukkolok, hogy fejlődök még magamtól meg ebben a pezsgőbb környezetben férjem lévén és majd egyszer nekem is lesznek barátaim.  Ezen kívül még tegnap derült ki az is, hogy immár a kaporra is allergiás vagyok.  Már kapormártás kanlazás közben elborította a fejemet a viszketős melegség, muszáj volt megkezdenem egy szteroidos kúrát. Úgyhogy most legalább az izületeim nem fájnak.