Hó=bezártság.  Itt a faluban tavaly, meg még tavalyelőtt  mindenkivel összevesztem legdepisebb időszakomban, hogy én nem úgy képzelem a programszervezést, meg hogy miért nem hozza vissza senki a gyerekeimet a szomszéd faluból délután.  Azóta sokat lazultam, gondolkodtam, imádkoztam , ittam és nyugtatóztam.  Kezdek megbocsájtani és más szemszögből is rápislogni eseményekre.  De azt hiszem, nem abban vagyok a leginkább pesszimista, hogy itt már nincs mit helyrehoznom, ami tulajdonképpen nem is volt rendesen a helyén.  Már nem fortyanok fel, ha nem fogadják a köszönésem, ha átnéznek rajtam és egy éve folytonosan azon munkálkodom, hogy ne úgy nézzek ki, mint egy drogos gyerek.  Úgy tűnik, végre sikerül híznom. Ha csak pár dekát is.  A rendszeresen szedett nyugtató a napi negyed kiló szaloncukorral kombinálva már képes megállítani a kilenc éve tartó hasmenésemet.   Megszabadultam több bő szabású farmertől, nől a hajam, divatosabb a szemüvegem, már csak a testtartásomon kéne javítani, ami ugye szorosan összefügg úgyszintén a lélek megmunkálásán.   Próbálok kapcsolatban maradni a gyülekezetiesekkel. Szerencsére férjem is támogatja, hogy ilyesmi szándékkal kimozduljak.  Már nem gúnyol, nem aggódja és féltékenykedi agyon magát.  De a hó miatt most itthon ragadok.  Tegnap elvitte a messzi mama a nagyobbakat Pestre pár napra. Nagyon hiányoznak.  Az az alapzaj, a zsongás, a kreativitás, a vitalitás. Nem agyalok azon túl sokat most, hogy a párkapcsolatom nem a legjobb, vajon mennyire szeret még, folyton csak a gyerekekről van szó, mintha direkt nem akarna velem kettesben semmilyen programot.  Nem veszek róla tudomást, nem idegesítem magam.  Azon dolgozom, hogy még szebb, még emberibb legyek. Beleférnek a hullámvölgyek.  Kell, hogy belemagyarázzam magamnak, hogy Isten velem van, terve van velem, Jézus a barátom.....mert az embereket még mindig nem tudom eléggé megszólítani. Ahelyett, hogy emiatt érzett kínomban és ürességérzetemben magamat gyilkoljam tovább, inkább fordulópontot veszek, fókuszt váltok. És majd a jó gondolatok megtermékenyítik a jövőt.

Elkezdtem egy gyülekezetbe járni. Megtaláltam a magam kis Amerikáját. Most nagyon happy vagyok. Nem hittem, hogy ebben az országban, ebben a megyében még laknak ilyen mosolygós és befogadó emberek.  Ahol van hit, remény és szeretet. És legfőképp van idejük egymásra az embereknek.   Még nem merek örülni sem. Ez nem lehet igaz.  Azt hittem, maximum egy AA gyűlésre juthatok el.  Egyszer majjd öregkoromra.  Tegnapelőtt meg akkora szeretet volt bennem, hogy ovisokat altattam az ölemben.  Végtelenül megható volt volt állami gondozott és hátrányos helyzetű gyerekekkel azt játszani, hogy megszületnek a kabátom alól.  Minden reggel beveszem a leszarom tablettát. És majd szólnak az emberek, ha nem kellek nekik. Én meg mosolyogva a háttérbe vonulok. És elmegyek máshoz. Ennyi. Egy nagy brióst szarni arra a hülye gyerekkori beidegződésemre, hogy nem kellek az embereknek.  Persze, sokaknak nem kellek.  De vannak, akiknek meg igen. És az igeneket kell keresni.  Szerintem meg fog találni  a munka, a normális tudatállapot, a rám szükségüket érző emberek, ha kimutatom, hogy én odaadom az időmet, a mosolyomat, az ölelésemet. Jézussal, melegen. És nem kérdezem, utána mihez kezdenek velem. Mint ahogy annak a hajléktalannak is magánügye, hogy kiflit, vagy kannásbort vesz a százasomból.  Le kell lassítani a pillanot, de ugyanakkor egyből reagálni. Ez utóbbihoz néha fáradt vagyok.  De fejlődök. 

Az egóm középen, az önbizalmam magasan. Végre kicsit okosnak és hasznosnak érezhetem magam. Annak ellenére, hogy pár perce nyugtató ellenére majd' szétrobbant a fejem, egész nap valahogy irtóra irritált a gyerekem hangja. Egy nagyon értékes kutatásban veszek részt, ami nem gyógyszerkutatatás. Nagyon ideges vagyok, hogy embereket kell megszólítanom, de olyan dolgokat láthatok,olyan történeteket hallhatok, amit nem sokan.  Imádom a régi dolgokat. Ma például egy háromszáz éves ház padlásán járhattam. Felemelő érzés volt.  Hiányzik a templom.  Talán a kutatásom során megenyhülnek  az engem teljesen bolondnak tartó öregasszonyok.  Mert vannak jófajta:) bolondok is. Ma kukáztam is konkrétan egy nemes cél érdekében. Egy ideje teljesen máshogy nézek a szemétre is.  Mostanra hat a nyugtató, amit kora délután bevettem. Ez a Medazepam.  Jövő héten Frontint fogok felíratni, arról azt hallottam, hogy gyorsan hat, de nem sokáig. Az Elenium, amit múltkor írtak, gyorsan hat, viszont még másnap is érzem a hatását, főleg ha kettőt is beveszek belőle-pedig napi kettőt írtak fel-és vezetni sem ajánlott mellette, úgyhogy azt csak akkor szoktam bevenni, ha a párom nincs itthom és nem tudok elaludni. Játszom a gyógyszerekkel. Ha már egyszer nem örököltem egy erős idegrendszert.  De folyton imádkozom, hogy erősödjek testileg-lelkileg.   A templomban minél több emberrel kezet akarok fogni, a temetőbe úgy megyek, hogy "Na, szevasztok!"  Vagy lehet, hogy az segített, hogy megettem együltő helyemben fél kiló háztartási kekszet.  Nem baj. Segítenék valamikor depresszióson is. Annyira meg tudom érteni őket.  Talán mintha az anyuka is örülne, akit néha meglátogatok. Olvastam pszichológiakönyben, hogy az embereket okésnak kell kezelni, arra sokszor nagyon jól reagálnak. Persze az engem dobáló kamaszt nehéz, de az engem csak a hátam mögött anyázó anyját, vagy szimplán csak szomorú, vagy szegény, vagy kicsit fogyatékos embereket már könnyebb. Például mostohaanyám azóta békénhagy a hülye megjegyzéseivel, mióta a kutyáját dicsérem, az unokája kihangsúlyozott értékeit elismerem.  Hát most már a bátortalanságom miatt nem leszek többé magányos...pedig nagyon az vagyok ám.  Mostanában olyan visszatérő gondolataim vannak, hogy milyen lehet tárgyakat enni, vagy tárgyakkal szexuális kapcsolatot létesíteni.  Egyszerűen annyi tárgy vesz körül, hogy mindig kék-zöld a combom, hogy beléjük ütközöm.  Beteges gyűjtögető a férjem. Megver, ha valamit kidobok.  Nem tudom orvoshoz irányítani. A báratai sem tudtak segíteni nekem. De igazat adtak nekem.   Ehhez képest jól vagyok, nagyon is jól! Nem hagyom el azért mert beteg.  Én sem vagyok egészséges. Kamaszkoromban véresre csipkedtem csipesszel a lábszáram, mert nem engedtek el sehova.  Voltam pszichológusnál, de az azt mondta, hogy a férjemmel nagyobb problémák vannak, egyedül terápiára semmi értelme járnom.  Egyszerűen betegítő maga a környezet, amiben élek.  A gyerekek most még egész jól alkalmazkodnak.   Ők annyira normálisak. Sajnos be kell látnom, tanulnak is ebből az alkalmazkodásból. Arról olvastam is, hogy pszichésen nem okés felnőttek gyerekei irtó jól megtanulnak kommunikálni. Nekem csak egy simán feszült családi légkör jutott annak idején rideg, főnökösködő anyával. De példás rend volt, de a kamaszként is gyerekruhákat leszámítva szépen voltam öltöztetve is.   Happy.  Annyi mindenkinek nehéz.  Én megértem.  Múltkor azt prédikálta a pap, hogy mindenkiben Krisztust kell keresni. Mindenki az Atya teremtménye. Én még könnyen beszélek, engem még nem öntöttek le savval, még nem gázolták halálra a gyerekem, még nem vágtak fejbe vascsővel .Szóval most még mondhatom, hogy mindenkiben az Atya gyermekeit kell keresni.  Ma kiakadtam, mikor a lányom mondta, hogy nincsenek szellemek.  Dehogy nincsenek. Hát mégis ki adhat nekem erőt.  Mi élteti a testünket.  Várom a túlvilágot. Nem vetek véget önkezemmel az életemnek, hátha az bűn. De nem félek a haláltól.  De úgy érzem, még van feladatom bőven.  Észre fogják venni bennem a jót, biztosan hiszem.  Jó vagyok.  Tudok már szeretni és adni. Nekem nem fogy el attól, hanem több lesz.  A vonzás törvénye.   Mindenből kihozni a legjobbat. Hatni másokra jó irányba.  Az erőt megtartani. Gyógyuásra, gyógyításra, segítésre.   Szeretet és bizalom. Áldás. A rosszakra is.  Aranyfény.  Gyémántpor. Mosoly.

Depressziósan. A szerotoninszintem nem az igazi a szorongásoldó ellenére. Lehet, hogy megint meg kéne próbálnom valami antidepresszánst. Lehet, hogy kevésbé veszélyes még egy kemikália, mint az a rengeteg édesség, amivel kompenzálok. No meg a lupuszra is lehet, hogy jó.  Emberekkel kéne beszélgetnem a munkám során, de annyira nehezen szánom rá magam. Ráadásul a három gézengúzzal. Még mindig kevés a segítségem ahhoz, hogy gyerek(ek) mellett dolgozzam.  Egy munkatársam néha titokban vigyáz a legkisebbre, egyébként meg csak azért nem rúgnak ki, mert csókos vagyok férjem révén. Ő írja nekem az unalmas excel táblázatokat, tőle kapok régebbi tanulmányokat.  Hálás vagyok neki. De ugyanakkor annyira fáradt, hogy a napi higéniát elhanyagolva bealszom megint gyakran a gyerekekkel. Hanyagolom a férjemet. Látom reggelente a szomorú szemeit. Bezzeg a kacsát búboló magányos kakasnak akarok egy rehabilitálódó tápos tyúkot venni.  Talán lesz a vallásos közösséggel is valami. Kiderült, hogy egyik vezetőjük, akivel beszélgettem hitről. Nekem fognak fondüpartit adni egyik délután, hogy mondtam, hogy a depresszióm miatt nem bírok délelőtt kimozdulni.  Meghallgatot Jézus! Valahova várnak!  Csakis szeretettel és türelemmel lehet csodákat elérni.  Nagyon ritka, hogy odacsapok a gyerekeim fenekére, pedig nagyon elevenek.  A betegségem előtt sokszor odacsaptam nekik.  De átéltem azt legrosszabb állapotomban, hogy nekem jobban fájt odaütni, hogy képtelen voltam elkapni a csuklóját. És mégsem ütötték agyon egymást, mégsem szedték szét a lakást. A Föld úgy is forgott tovább, hogy én mozdulni is alig tudtam.  Most már sokkal jobban vagyok. Puszta kézzel megfonok egy szilikonkarkötőt, egyszerre sikerül befűzni a tűt. Egyedül a gyűrűt nem tudom levenni az ujjaimról továbbra sem.  Az izületeim és a bőröm nagyon jók és szépek, mostanában a hidegallergia gyötör. De tudomásul veszem és több részletben csinálom akkor a kinti munkát.  Olyan fura, hogy annyira bírom Miley Cyrus-t és Patrick Schwarzeneggert és a valóságban is egy párt alkotnak.  Velük csinálnám hármasban:)

Halál fáradtan. Jézussal és szeretettel a szívemben. De tudomásul kell vennem, hogy nincs mindenkinek szüksége az én szertzelenségemre. Van, akinek túl ilyesztő az én vásznam. Le van bennem bénítva minden kifejezési módozat. Indiánosra veszem a figurát. Meg hippisre. Talán ezzel is kifejezek valamit. Adakoztam cigányoknak. Cserébe máshol hámásik hátrányos helyzetűek lenyúlták az irataimat.  Jogsi nélkül vezetek, személyi nélkül lélegzem.  Szép kis újévem lesz ezeket pótoltatni.   Mit fejlődtem. Tudok már segítséget kérni. Anyámat is, férjemet is sikerült kicsit megváltoztatni. Férjem vallásosabb, anyám már ad a hajléktalannak is. Pár éve pedig mindkettő zsigerből ellenkezett e két dolog ellen. De lehet h engem is látva egyszerűen megváltoztak.  Az egészségem mostanában köszönöm, megvan. Fegyelmezett gyógyszerszedés, nulla alkohol-reggel csak a kezem annyira megfájdult a hidegtől a kocsiban felejtett kesztyűtől, hogy ordítva melegítettem a hősugárzó alatt.  Raynaud. Ami a műanyaggyári munkások tipikus betegsége. Köszönm, szocializmus a rengeteg műanyagjátékot, a linóleumot, a szőnyegpadlót.  Görcsesen összerándulnak az erek a kezekben és a lábakban és nagyon csíp meg ég.   De én csak szeretettel gondolok az én kedves Jézusomra, aki sokkal, de sokkal nagyobb kínokat élt át már  És reggel már volt, hogy úgy vezettem, hogy fél kezemet zsibbasztottam a seggem alatt, mint valami maszturbáló hiú, aki nem a saját kezét akarja érezni.  Imádok vezetni. Magas fordulatszámon bőgetni a motort, felhangosítani a Petőfi rádiót és élvezni a suhanó fákat.  Mint az ősmagyaroknak száguldani a lovon.  Végülis aki kocsiban ül, az is a természetben van. Hiányozni is fog télen a vezetés.   A szorongásoldó is segít hasonlóan az alkoholhoz, hogy ne lovalljam magam bele negatív gondolatrigmusokba.   Nem belesüllyedni a mocsárba. No meg váltogatni az elfoglaltságokat.   Vizualizálni szellemeket, és abban reménykedni, hogy jók és segítenek. A rosszakért meg imádkozni, hogy nyerjenek megnyugvást, kezdjenek el szeretni.  Bennem megnyitott két természetgyógyász is egy-egy csatornát, hogy tudjak szeretni. Eleinte tagadtam, eldőltem, majdnem kiszartam magam a kíntól. De aztán úgy fél évvel később úgy éreztem, hogy főleg mióta Jézussal  is egyre többször próbálom felvenni a kapcsolatot a betegségem kapcsán is, egyre inkább sikerül. Ez az egy, a szerett, amiért bárkit megkérhetek, hogy segítsen.   És ebben igényelnének sokan segítséget. Ezt a falat lebontani tudni. Amit az ősök félelmei és ránkrakódott elvárásai építettek körénk. PErsze, meg kell védeni az intim szféránkat. Nem kell blogolni és elhagyni a személyiket:), de ha nem boldogít a páncél, ha több mindenben akadályoz, mint segít, akkor tulajdonképpen szükség van-e rá.

Párom pszichés problémái engem is eléggé megviselnek. A lupusz úgy is rosszabbodik, ahogy ő is elégedetlenkedik. PEdig a kommunikációmat elég fényesre-békésre csiszoltam mostanában. Ha őrjöng a gyerek az oviban és ököllel veri a hátamat, röhögve mondom, hogy legalább könnyebben feljön a slejm.  Laza vagyok magamhoz képest nagyon is. A lakás is tűrhetőnek mondható. Nem italozom.  Sajnos meg kell szenvednem az önállóságomért.De megindult már köztünk a kommunikáció. Selfen kommunikálok és próbálok minél logikusabban érvelni. Meg kevesebbet veszekedni.

Meghívást kaptam egy vallásos közösség egy tagjától. Úgyhogy ha az időjárás engedi, megpróbálok eljutni hozzájuk. Régóta érzem, hogy egyik legnagyobb vágyam egy közösség tagjának lenni. Nos vaéahogy a családom nem egészen kerek egész közösség. Ja, meg az embernek vannak családon kívüli szükségletei is, mármint lelki szempontból. Válások, testvéri érdektelenség mindkét oldalról...És érdekel a karitativitás.  Az önkéntesség. Valahogy elkezdeni bekapcsolódni a munka világába, Magyarország vérkeringésébe, lelki szempontból meg emelni a rezgésszámot a Kárpát-medencében, szeretettel körülvenni hányattatott múltú szellemeket és élő embertársakat." Hiányzik a mai világból a szeretet."-említette az ifjú hölgy, aki meghívott.  Nem mondom meg, hová. Nem is érdekes.  Lennék én zsidó, muzulmán, csak valahova fogadjanak be, valami adjon egy darabot még annak a keretnek, amire a mindennapjaimat felszőhetem.  Bizalomteljes várakozás. 

A sok elmentetlen bejegyzés mellett már alig tudom megnyitni az elküldötteket. Kicsit rendet  kéne raknom ezen a blogon is.  Csak nincs rá időm. Dolgozgatok. Nem mondom meg mit, még rámismertek. Nem álomállás, de gyerek mellett még elvileg ezt is lehet csinálni.  Minden nap be kell már szedjek egy szorongásoldót , mert ha nincs sürgető dolgom, sok-sok percig nem tudok felkelni a székről, még a gondolataim is megállnak/ott guggolok a mosógép előtt és azt nézem, hogy forgatja a ruhákat, mennyi buborék gyűlik össze a kis ablaka aljában és nem jut semmi az eszembe.  Régen erre az érzésre kellett ráinnom, mert néhány perc után én is tisztába jövök vele, hogy ez olyan ciki, hogy percekig csak bambulok, még csak nem is gondolkodom semmit, nem jár a kezem a cérnával, vagy a mosogatóvízben, csak űlök púpos háttal, mint mikor gyerekkoromban is nagy unalmamaban félórákat ültem a vécén és a tapéta minden vonalát ismertem már, kis mélyedéseket is karcoltam bele a körmömmel, mert olyan vastag, akváriummintás tapéta volt. Egy éve, mikor hazajöttem a reggeli fuvar után az oviból, isiből, irány a spájz, s éhgyomorra egy feles, mert nem bírtam elviselni a ház északi tájolását, hogy sosem süt be a nap, a férjem gyűjtögetését, hogy kék-zöld a combom, mert mindig valamibe beleütközöm.....most már kicsit nagyobb a rend, jobban elmosogatok, bár pár napja megint a ruhák kezdenek a nyakamra nőni, de már legalább tűrhető sebességgel megtanultam ágyneműt cserélni. A gyarapodó háziállatarzenál valamit segít. Igaz, hogy a ganézásuk/etetésük, csodálatuk, kiengedésük, bezárásuk, hajkurászásuk még majdnem egy fél gyereknyi időt kíván, de mégsem érzem magam olyan magányosnak. Mostanában ha hazajövök, ugye el kell lássam az állatokat, és feles helyett egy Medazepamot veszek be, mikor úgy érzem, hogy le kell guggoljak a mosógép elé, vagy gondolatok nélkül kóválygok az előszobában.  Cigaretta szerencsére elég a napi egyetlen szál, kávé is napi kettő-három között ingadozik. Kevesebb zabálási roham is gyötör. A körmömet szoktam még kifesteni, ha szorongok. Vagy vasalok.  Szar, hogy kerül mostanában a depis anyuka.  Hiányzik. Mégis kicsit szorongok, hogy összeveszünk, vagy a nem szimpi férje beszól valamit nekem.  Most már jöhetnének ők is hozzánk. De egyelőre itt megakadt a dolog.  Egy bizsut szeretnék majd átalakíttatni vele. Részben a kapcsolattartás miatt. Részben meg  mert van egy önálló elképzelésem.   De a józan fejemnek tökre örülök, férjem nem kezel annyira hülyeként, többet beszélget velem.  Azt sajnálom csak , hogy mostanában megint mint a zsák, úgy elalszom a gyerekekkel. De szerintem nem a szorongásoldó miatt, mert mondta a háziorvos, hogy az nem altató. Csak simán annyira fáradt vagyok. A szívemre is vigyáznom kell. Azért is szedem rendesen a gyógyszereket. Egy Medazepam, egy 4-es Medrol.  Utálom a gyógyszereket.  De karban kell tartani a tüneteket is.  Férjem jogos féltékenykedése miatt megszűnt egy alakuló templomi barátkozásom is.  PEdig gyűjtöm a Krisna-völgy látogatását tervező embereket.

Nem tudok mostanában megint zenét beágyazni.

Lazulok. Mostanában egyáltalán nem izgat, mit és mennyit esznek a gyerekek, illetve hogy a férjem kivel csalhat meg, mivel tölti a szabadidejét, mi jár a fantáziájában. Az sem érdekel különösebben, mit gondolnak rólam az emberek, ezt, meg azt meg merjem-e lépni.  Nem iszom, kb másnaponta bekapok egy enyhe szorongásoldót, de inkább nem is konkrét problémák miatt, hanem mert mondjuk nincs alkalmam abban a per pillanatban pihenni, vagy a lupusz miatt úgy érzem, egy kicsit lassítanom kéne.  Múltkor, mikor a férjem megpofozott, mert kifli helyett csokival kínáltam a gyerekeket, mérgemben összetapostam a frissen vásárolt zsemléket és kifliket, meg kekszeket és teljesen megnyugodtam utána.  Egyébként jól megvagyunk. Minden nap meleg vacsorával várom és mosdatlanul bealszom a gyerekekkel.  Fúj. Aztán másnap meg nyomathatom bővebben a dezodort, legalább felébredek tőle.  De egyébként tök jól vagyok mostanában.  Abszolút jót tesz, hogy többet vagyok emberek között. Van már munkám is, amit többé-kevésbé itthonról végzem, illetve a férjem csinálja helyettem. Hát, nem is kapok sokat abból a pénzből.  De lehet, hogy nem is baj, mert simán elkölteném egy-két nap alatt, simogatnám a lelkemet egy-két új cipővel, drága bonbonnal, meg töméntelen bizsuval és a gyerekeknek is tudnék minden héten új melegítőt és sportcipőt venni. Lenne sok olyan beállítottságú férfi, akinek ez lenne a természetes, nem rossz, ha a feleségen és a gyerekeken nem csak a védőnőtől kapott göncök vannak. De mostanában tényleg több figyelmet fordítok az öltözködésünkre is. Vasalok, zoknit párosítok, megengedem, hogy a gyerekek is beleszóljanak, mit akarnak felvenni.  Happy vagyok. Jézus a barátom, és még a vörös macsak sem pártolt el tőlem.  Úgy néz ki, egy nem túl drága bébiszittert is sikerült találnom.

Úgy, ahogy.  Barátnő helyett ide beszélek. Színészkedek egyébként. Játszom a finomat és a türelmeset. No meg a rendeset.  Identitászavarosként  mi a francot érdekeljen, milyen is vagyok valójában. Hát pontosan az van, hogy tartósan egyik sem. Minden változik állandóan. Nem kövülök bele az önsajnálatban. A mák teremtik a holnapot. Nem lehet kétszer ugyanabba a vízbe lépni. Épp ezért hiszek abban, hogy az emberek is változhatnak.  Soha nem leszek egy társasági ember, a férjem is örökké gyűjtögető marad-de lehetséges így is a harmóniára törekedni. Együtt nevetni, egymást ölelni, egymást tisztelni a rengeteg hiba ellenére is.  Aki a családtagjaival nem jön ki, mi esélye marad, hogy valaha is bárkivel megtalálja a közös hangot.  Vigyorgok.  Most már hetek óta nyugtató nélkül is. Az alkohol és a nyugatatók kiképeztek, mint színészt, hogyan elködösíteni a bántó gondolatokat.  Megtanulok lassan magamtól is felejteni. De legalább valaki már mondta rólam, hogy nekem sok emberrel ellentétben nem csak a szám, hanem a szemem is mosolyog. Egyébként érzem is.  Két napja a szteroidot sem szedem. Kiakadtam , hogy mennyire be akarnak vonni gyógyszerkísérletbe.  Hogy egy évig kapnék egy iszonyat drága gyógyszert. És egy év után?   Most a lelkemet kezelem.  Nem érdkel a nehezen betartható paleolit diéta sem.  Hány ember sokkal egészségtelenebbül táplálkozik, mint én, mégsincs ilyen komoly betegsége. Zabálják az eszkimók kenyér nélkül a húst, tömik magukba az olaszok a tésztát, az amerikaiak a cukrot-de ha amúgy boldog az életük, nem robbanak le 27 évesen.  Eltávolodtam Istentől, visszaszállt rám az átok, amit  gyerekkorunk megnyomorítóinak kívántam.   Most már tudom, hogy mikor öntudatlanul ártottak, egyszerűen csak kevés szeretet volt a szívükben, illetve kevés önbizalmuk volt.  Én nem akarom más emberek életét azzal tönkretenni, hogy úgy érzem, nem szeretnek eléggé. Igen, engem is szerethetnének, megbecsülhetnének jobban, de tehetek én róla, hogy a többi megnyomorított, elbizonytalanított ember nem tudja a szeretetét eléggé kifejezni felém. Én ezért nem utálhatom az embereket.  Inkább egy magasabb erő felé fordulok. Aki nem önbizalomhiányos. És feltétel nélkül elfogad engem is az összes hibámmal.  Ne mástól várjam a boldogságomat. Pedig mennyivel könnyebb lenne nekem, ha szüleim és a párom folyton biztatnának, megerősítenének minden jóban és szépben, ami meg is teremthetné magát részben. De akkor nem tanulnék alázatot, illetve más formában tanulnám az alázatot.  Sajnos, vagy szerencsére, még mindig a mottóm, hogy "Csakazértis!"  De kiszínezve, nem negatívan.  Annyit gyűlölködtem már önmagamra maradva.  Egyedül nem mentem semmire. Senki sem állt mellém.  Szeretni egyedül is van értelme viszont. A szeretettel nem érzem magam egyedül. Egy közösség részének érezhetem magam.  Úgy érzem, itt nem hibázhatok, itt nem lehetek túl kicsi és gyenge.   Ha egyedül érzed magad , főleg ha szenvedélybeteg is vagy, azt üzenem, kezd el szeretni!  Próbálj meg egy csomó mindent kicsit másként csinálni, másként szemlélni. Eddigi kudarcaid egy rossz alkalmazkodási mód eredményei.

Lélekemelő beszélgetések középpontjában vagyok mostanában az orvosi rendelő várójában.  Megnyitom az embereket, elkezdenek velem, mellettem beszélgetni.....és remélem, gyógyulni is.   Egyszer egy természetgyógyász járt nálam, aki 24 órára kinyitott egy kaput nálunk az éterbe. Azóta én is kapukat akarok nyitogatni. Gyógyítani akarok.  Látok reményt. Ismét lejjebb tudtam venni 2 mg-ra a szteroidot, gyönyörű a bőröm, a szívemmel semmi gond, kicsit a Rynaud gyötör   most a hideg beálltával, de nincs kedvem elmenni értágító infúziós kezelésre, lelki szinten próbálom magam kezelni.  Már túl sokat is mosolygok.  Férjemet idegesíti is. Őt is gyógyítanom kell.  Nagyon kimerült és feszült.  Idegtépő nyugalomban. NÉhány napra pár percre a tévénézés közben. Aurákat láttam az emberek körül.  Sírás jött rám, mikor indiai ajurvédikus gyógyítást láttam a tévében.   Mostanában sokat tévézek.  És ha nem látnak, sokat sírok is.   Elfogadás és szeretet -ez a kettő a KULCS.  Elfogadni a kritikát is....szeretni a nekem ártót is.békejobbot nyújtani.  Anyám kezd ezoterikus lenni, meg empatikus, férjem meg vallásos.  Nem tudok senkit sem megváltoztatni. De hathatok másokra.  Hátha nemcsak az interneten vannak összeköttetésben az emberek, hanem karmikus-szellemi síkon is, hátha vannak nekünk is Evaink, mint az Avatarban az őslakosoknak. Valami tudatmódosító trükk a szocializmus és a globalizmus az isten-és hagyománytagadásával.  Nem lehet élni Isten nélkül, az egekig felpumpált egóval. Legalábbis nekem nem sikerült.  Egy depressziós nem várhatja élő emberektől azt az áldozatot, hogy kihúzzák a mocsárból. Van úgy, hogy csak szellemek érnek rá. Életünket fel kell ajánlani egy magasabb erőnek és imádkozni valami hatalmasabb jóért, mint pusztán a saját jólétünk, a depressziós úgyis túlontúl belecsavarodik a saját egója szőtte pókhálóba.

Új szemüveg. Orbitális bőgés a templomban. Megtaláltam annak az aranyruhás Máriának a szobrát, akivel álmodtam.  Egy korombeli lány a mise végén adott egy szentképet és szépen mosolygott. A Meki előtt kutyasétáltató sógorommal is beszélgethettem. A hétvégén szülinapozni megyünk. Beszélgettem ordibálós anyukával, mufurc óvónővel. Nem félek már senkitől, mármint akivel napi kapcsolatba keveredhetek. Azt hiszem, férjem egyfajta türelme és szocializáció szempontjából teljesen más közegbe vonásával  sikerül lassú haladást elérnie az esetemben.  Muszáj stabilnak lennem. Hogy ne nyúljak az alkoholhoz, hogy  ne öljön meg a farkas.   Csomó mindent máshogy csinálok, mint eddig. És nagyon büszke vagyok magamra.   Különleges kapcsolatba tudok kerülni állatokkal.  Több olyan embert ismerek, aki nem meri megfogni a kacsát.  Megszelidítettem a harapós macskát is.  Kutya sem harapott még meg, pedig mennyinek odatartottam a kezem-az más dolog, hogy kapu mögül megugatni nagyon szeretnek.     Szeretet.  Csók. Ölelés. Puszi.

Mit tudtok adni nekem pia helyett? Nyugtatót. Már olyan erőset szedek, hogy fájdalmas orvosi vizsgálatok előtt szoktak ilyen adni. Ennyire fáj az élet. Ennyire fáj, hogy gyerekként kezelni, hogy olyan fizikumom  és pszichém van, ami mindent, csak nem felnőtteknek kijáró tiszteletet érdemel. Férjem megint felidegelt. Meg ez a bezártság. Újabban nem a mosógépet nézem, hanem zabálok. Sokszor úgy érzek, olyat is megkóstólnék, ami nem ennivaló, mint a seven years and sixteen days számban. De szerencsére addig még csak fantáziában süllyedek le.  Most mit csináljak, még a temetőig is fáradt vagyok elsétálni, hogy ráfeküdjek egy sírkőre és bőgjek a szellemekkel együtt. Csak ülök a sötétben és nyalom a taknyomat. A pulóverem már csupa könny.   Mindig a szülinapom környékén jön ki a depim. Tavaly is ez volt. Tavaly előtt meg megbetegedtem.   De most már nem akarok mindenáron belerúgni valakibe. Miattam ne zörögjenek csontvázak, ne törjenek csontok.  Végre van egy gyógyszerem, ami negyed órán belül hat és nem vagyok tőle olyan idétlen, mint az alkoholtól. Függő vagyok. Na és.  Az emberiség fele kb., genetikai variáns.  Elmentem kétszer is ahhoz az anyukához, akivel reggelente jókat szoktam beszélgetni.  Csak vitt a lábam, illetve hallgattam a gyerekére, aki hívott.  Újabban sokszor a "lábam visz" és nem érdekelnek az esetleges elutasítások. Nem érek rá vele foglalkozni, mert nekem az átlagosnál gyorsabban ég a gyertyám. Mosoly, elfogadás, peace, legálisan lebutított hippi vagyok.  Újabban  alul magától angyalosra beáll a hajam, mintha kerek csavarókkal  aludnék, vagy angyalosodnék.  Valamiért ma férjemmel való veszekedéskor úgy éreztem, hogy szorosan meg van kötve mindkét kezem. Még megkötött sosrs-ként kezdtem blogolni.  A kötelet számtalanszor éreztem már a csuklóm körül. Jobb kézfejem csuklóval határos felén időszakosan ki szokott jönni valami ronda ekcéma. Tisztára, mintha kötél dörzsölte volna ki. De nem szabad félni. Kutyával nőttem fel. Amikor nappal szorongtam, őt öleltem magamhoz.  Lehet, hogy mégiscsak állatokkal kéne foglalkoznom. A gyereknevelést túlmisztifikálják.  Domináns emberek könnyen belemagyaráznak mindenfélét. Vagy beteg gyerekekkel. Nem tudom. Rohadtul fáj, hogy tíz nap múlva 29 leszek és még mindig nem tudom, mivel fogok foglalkozni.   Nehéz hivatást találni.  Nehéz úgy, hogy  hobbim, mit John Arbuckle-nek, nézni, ahogy hajlik a linóleum, illetve hallgatni, ahogy a csatorna beszívja a faleveleket...kb. kávé, cigaretta, autóvezetés,, evés, szex, olvasás, beleszagolni  az öblítőillatú ruhába, templomba, temetőbe, ezoterikus boltba, erdőbe menni és hagyni a gyereknek, hogy egy legyen a természettel, ergó nagyon koszos, fűben ülni és feküdni, fákat és régi épületeket simogatni, könyveket szagolgatni, cserepesvirágokat rendezgetni,  Ez az utolsó terjengős mondat nagyon jól kifejezi egy benyugtatózott ember lelkiállapotát. Ilyeneket miért nem írnak a kockázatok és mellékhatások között.  Mit tudnak adni. Még több barát kéne a kávém mellé, mert hamarosan úgyis meg fogok halni. Családom nem enged a gyógyszerkísérletre, mondják, felelőtlenség lenne. Pedig már a vörösvértestjeim ellen is termelem az ellenanyagot.  Ezért is nyomom magamban a nyugtatót, hogy ne gondoljak a betegségemre. Meg fogok halni hamarosan.  Mostanra elértem, hogy többet nem fogok félni a személyiségemet is belevinni a kapcsolatokba. Nincs időm bénázni tovább. 

Ma már jobban.  Miért van az, hogy azt érzem, férjem nélkül szart sem érek? Mintha mindenki csak rá lenne kíváncsi...én csak ott vagyok az árnyékában.   Persze vannak növények, amik az árnyékban is szépen nőnek.  Hiszen már megígértem magamnak, hogy nem akarok harsány lenni. Csak mellette rettentő butának érzem magam.  Asperger-gyanú.  Biztos az az élvezetes bennem, hogy olyan gyermeteg és irányítható ugyanakkor megbocsájtó vagyok.   Vége lesz egyszer az itthoni punnyadásnak is. Sokat tanultam ebből is. Mint ahogy a gyerekektől és a betegségemből is.  Az ember folyton csak tanul.   Mondtam már, hogy fájnak az új idegkapcsolatok, mint mikor növekszik egy gyermek, s a lábakban fájdalmasan nyúlnak a szalagok, vagy terhességkor a méhet tartó szalagok nyúlnak.   Én a fejemben is szoktam érezni hasonlókat..  Borzasztó magányos vagyok, de nem adhatom fel.  Egyszer majd valaki csak megtalál és elfogad és nem kell örökké egyedül kávéznom, amikor a gyerekekrt akarom kipihenni.  Kellett volna válaszolnom annak a kedves nőnek, aki megjegyezte nekem, hogy milyen szép időnk van ma.    Már bánom. Megkérdezhettem volna, hova költözött át a bezárt bizsubolt, amit kerestem.   Hülye, hülye asperger, későn reagálok.    Már örökké ciki leszek. De én akkor is egyre jobban szeretem magam.  Mások helyett is. Előbb a szeretetet, magát megteremteni.  Békében a világgal.  Sikerült megszelidítenem a harapós kandúrt is.   Kegyesnek lennem mindenhez és mindenkihez.    Talán akkor én is kegyelmet kapok.   Millió csók az éterbe! 

Fáradtan és szomorúan.   Leülök a kacsák közé a vizes fűbe és hagyom, hogy a gácsér csípje a kezem. Leszedálva. Férjem munkahelyén gáz van és elviselhetetlenül viselkedik itthon velem/velünk.  Középső fiam sírógörcsöt kapott az éjjel.  A nyugatótól nem jönnek a negatív gondolatok. Nem pörög túl az agyam, nem sírok mindenért.  Borzasztó magányos vagyok. El fog költözni a szomszéd faluból egy nő, akivel kezdtem összebarátkozni. A gyerekeink is.  Próbálok ember maradni.  Mocsárlakó már voltam eleget. Nem tudok hangosabban kiabálni. 

Valahol olvastam, hogy a zsidók azért viszik olyan sokra, mert állandó fenyegetettségben élnek.  Engem is van, mi felspannoljon, hogy éljek a mának.  Egy fordított rák, egy feje tetejére állt AIDS.  Nem fogok nyolcvan évig élni.  Nincs más választásom. A vállamra kell vennem a keresztet. El kell fogadjam a keresztet. De ezzel együtt jön még valami. Valami. Megértés. Megértem, hogy az emberek félnek. Negyed évszázadig én szinte félelmek nélkül éltem. És nagyon kevés dolog érdekelt igazán. Azt gondoltam, hogy minek dolgoztassam az agyamat és az érzelmeimet, lesz még két unalmas másik negyed évszázadom.  Képes voltam ítélkezni és hibáztatni a végletekig.  De most, hogy  kapaszkodnom kell egy egészséges testért és pszichéért, egyre inkább teljesebbnek is érzem magam.  Egyre több a szeretet bennem. Ami csak nől bennem, mint valami virág. Nem érdekel, hogy a körülöttem lévők nem szeretnek úgy, ahogy én szeretném, hogy szeressenek.  Szeretem én azt is, aki megver, aki hanyagol, aki hülyeségeket pletykál rólam, aki meglop. Mert nincs jobb gyógyír a szeretetnél és az elfogadásnál.  Férjem gyűjtögetése is csak még jobban eltávolít az anyagi világtól.  De már nem fájlalom, hogy lehet, hogy inkább a tárgyakat választaná, nem engem.  Ő most itt tart. Benn küszködik az anyagi világban.  Én egyre jobb kapcsolatot ápolok magasabb entitásokkal, mint amilyenek a tárgyak.  Nem azt mondom, hogy nincs egy-két kedvenc bögrém, vagy hamutartóm, vagy nem szeretem az autó nyújtotta sebességet és szabadságot.  Az igazán hasznos tárgyakat igenis lehet szeretni.  Hogy ritkábban gépezek mostanában, a Zalai Hírlap és a Nők Lapja jelenti nekem az ablakot.

Jó hangulatban. PEdig rosszabbodott a betegségem.  Már a szteroid sem elég. Vagy vissza a kinin, vagy ajánlott egy kutatásban részt vennem egy új gyógyszer kipróbálásában.  Sírtam, mikor megkaptam a vaskos levelet a belgyógyászattól.  Mostanában sokat sírok. Templomban, egy jól sikerült újságcikket olvasva.  Égetően forrók a könnyeim.  Utolsó fillérjeimet bedobtam Szent Antalhoz és már kizavartak, hogy zárják a templomot, mert én még mindig ott térdeltem.  El kéne mennem önkéntesnek. Nem akarok úgy meghalni, hogy semmit sem "dolgoztam".  Meg kéne valami kézzel fogható tapasztalat az önéletrajzomba.  Csak jó lenne, ha már a legkisebb is szobatiszta lenne. ÉS akkor mehetnékj szabadabban. Az infúziós terápiára, valami önkéntes munkára....hátha jót tenne az egészségemnek is.  Mostanában kicsivel jobban kijövök a falubeli emberekkel is. Anyámmal kerüljük egymást, nincs semmi közös témánk, férjemmel viszont tudatosan többet beszélgetünk, van sok megbeszélni való dolog a gyerekek mellett.

Egész jól megvagyok pia, meg nyugtatók nélkül. Inkább örülök is a tiszta fejemnek. A reggeli egy szál cigi viszont kell, mert nélküle elkésünk az iskolából. A mosoly egyre inkább belülről fakad, a légzőgyakorlatok meg elsöprik a bántásokat-nem föltétlenül a szőnyeg alá, hanem egy másik szférába, el, nagyon messzire, szinte jóvá alakítva.  Végülis ha az ember annyira tudja rombolni a környezetét, a bolygóját, a saját testét, embertársai lelkét, akkor ennyi erővel jót is csinálhat.  És itt még véletlenül sem embertársaink kőkemény, magukból kiinduló, nem mindig pozitív elvárásaira kell gondolni.  Elvárni. Micsoda rossz dolog. Szerintem az emberiség rengeteg problémája a másoktól dolgok elvárásából fakad.  Pedig minden ember borzasztóan különbözik egymástól. Az előző életek, a magzatkori benyomások, a gyermekkor, a családi háttér, a neveltetés, a korai elvárások:(, a genetikai örökségek, a jellemző erősségek és érdeklődési körök, a karma, a születési csillagzat minden embert másra determinálja.    Lehet, hogy nekem most egyszerűen "csak" annyi a sorsfeladatom, hogy egy  ritka tehetséges , ám nehéz természetű ember kiegyensúlyozott hátteret nyújtó felesége legyek és a jó képességű gyerekeim türelmes anyja legyek.  Helyettesítsek megértő, türelmes, elfogadó nemlétező nagyszülőket is.  Érdekes, hogy nekem is, férjemnek is a türelmes,, odaadó nagymamákról vannak jó emlékeink.  A szülők elvárásai, szigora és kevés lelki jelenléte-párkapcsolati gondok, saját önbizalomhiány is-viszont derékba tört induló kibontakozásokat.  Én jó pillanataimban nagyon türelmes és elfogadó tudok lenni.  Bennem van egy sokat megélt öregasszony bölcsessége is. De én ugyanezt a bölcsességet láttam az újszülöttjeimben is. Biztos, hogy a gyereket kell nevelni? Nem fordítva működik, hogy a felnőttek felejtettek el sok dolgot, például maximálisan benne lkenni a pillanatban?!

Kiegyensúlyozottságból mostanában 4/5-öd.  Minimális nyugtatóval, mély lélegzettel, mérsékelt zabálással.  Tehát nem vagyok jól, mégis kifele egész kulturáltan viselkedek.  Még túl sokat is mosolygok férjem szerint.  Valahogy , mint már mondtam, a betegségem félévig kezeletlen kínjai alatt és a legmélyebb lelki gödrök és a legtompább alkoholittas agyalások után  valahogy már csak mosolyogni tudok az egész életemen, az engem körülvevő hazug és képmutató embereken, a görcsösökön és a rám mutogatókon.  Szevasztok. Hát imádkozom a lelki üdvötökért.   Ne tudjátok meg, milyen az, amikor a neurotranszmitterek a mosógép elé láncolnak percekre és ne ismerjétek meg azt az érzést se a torkotokban,  amikor még pár hónapja elindultam a pálinkáspoharat megfogva a kamra kilincsét lenyomva pálinkát tölteni, mert úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, és senkitől sem tudok segítséget kérni, senkit sem érdeklek, álljanak már meg a negatív gondolatok.  Valahogy a hangulatom nem volt igazi alkohollal. Kissé idétlen lehettem. Meg még hirtelenebb haragú is. Meg büdös, órákig nem vezethettem, illetve a soványságomnak és a különc göncölésemnek sem tett jót.  Meg még sok mindennek nem. PEdig egy darabig jobb anyának éreztem magam piával, mert kevesebbet ordítoztam, többet dalolásztam.  De most nem hiányzik.  Tisztább fejjel megyek neki a problémáknak. Vállalom tetteim következményét. Vállalom a pofonokat, vállalom  kicsit jobban a kritikákat is talán.  Mátr tudok visszamosolyogni a sértésekre.  És nem feltétlenül a támadó fél gyerekkorát boncolgatom. Csak egy kicsit.  Eghyébként van egy nem egészen normális, de számomra megnyugtató gondolat.  Hogy látom mosolyogni Jézust a kereszten.  Mintha azt üzenné, hogy "majd ti is megtudjátok!".  Talán, hogy a Földön nem létezik olyan, hogy igazság, hogy hosszútávú béke.  De ennek ellenére méltósággal és lehetőleg minél több szeretettel a szívünkben kell élnünk.  Nem tudunk megváltoztatni másokat. Nem is kell. De Krisztus szeretetének egy picinyke morzsáját továbbadhatjuk.  Hogy megadjuk a méltóságot és a megbocsájtást a minket megbántóknak is. ÉS mi minél kevesebb embert bántsunk meg. Mert én már tudom, hogy rettenetes dolog megbántottnak lenni. De én döntöm el, hogyan kezelem a helyzetet, a későbbiekben mit hozok ki belőle.

A lángoló lupusz valószínűleg veszélyesebb, mint a szteroid. 4 mg vissza, orvosi javaslatra a kezemet elnézve, illetve hogy egy trambulinozás, ill. hosszú gyerekcipelés után begyulladt egy ciszta a lábamban.  Nem vészes, fejben tök jól vagyok, nem iszom, növesztem a hajam, próbálok csinosabban öltözködni.  Barátaim továbbra sincsenek...próbálok legalább a férjemmel és a gyerekekkel jobban kijönni.  Kevesebbet ordibálok még úgy is, hogy a nyugtatót is hanyagolom. Meg a cigarettát is.  Újabban csokizok. Nett lett az udvar, a szekrényekben vasalt ruhák. A kezemben tartom a dolgokat.  S szeretettel gondolok továbbra is néhány hatalmas emberre.  Találják meg ők is a Jézusukat.  Símogassa meg valaki a lelküket, hogy ne legyen mészárlás. 

Jól vagyok. Törekszem a jó közérzetre, a kiegyensúlyozottságra továbbra is.  Viszont hurrá-optimista sem leszek továbbra sem.  Egyelőre nem költözünk, egyelőre maradok háziszolga-aminek tudom, sokan örülnének, nekem a nyolcadik évben már csak nyugtatókkal megy.  Egészen megszépültem, mióta nem iszom, sokkal komolyabbnak és kulturáltabbnak, kimértebbnek érzem magam.    Reggeli tornáznom kéne, talán csökkentené a reggeli izületi merevséget és még lejjebb lehetne vinni az immunbénítót.  Néha egy-egy új szokást beiktatni. Ami nagy ritkán előnyös is lehet. Ma megint megpróbálkoztam a palacsintasütéssel. Érdekes módon az első három tökéletes lett, a negyediktől folyton letapadt és szétszakadt.  De fölkapartuk, megettük, expressz gyorsasággal elmosogattam, hogy ne kelljen egész este, meg még holnap déleleőtt is néznem a csatatéren kudarcom nyomait.  Férjem is, mintha kezdene kivirágozni mellettem.  Kicsivel türelmesebb próbálok lenni minden téren. A kapkodás valahogy nem nekem való. Ugyanakkor egyre jobb az időérzékem is. Múltkor órán-és telefonon nem utánanézve három gyerekkel időben odaértem egy kilométerről a buszmegállóba. Nagyon nyugodt voltam és biztos voltam a dolgomban. És pénztárnál is már szinte százasra pontosan ki tudom centizni, mennyit vásárolhatok.  Kezdek az idővel és a pénzzel megbarátkozni. .

Kifelé a gödörből. Lehet, hogy kellett is ez az egy év masszív alkoholizmus ahhoz, hogy sokmindenre rájöjjek, hogy számomra is az észrevehetőségig kontrasztosodjanak hibák. És mindenképpen erősödjek empátiában.  Tegnap tudtam beszélgetni egy családsegítő ismerősömmel, aki beismerte, hogy a szilveszteri bulin még totál úgy festettem, mint egy alkoholista és akivel borzasztó nagy baj van , de mára már sokat javult a helyzet.  De ő se mert szólni.  Anyám, anyósom, férjem meg nem tudtak segíteni és inkább megharagudtak rám.  Illetve azért segítettek, mert elhordtak néhány természetgyógyászhoz, akik megnyithattak valami kaput, amin  át valódi, földöntúli segítséget kapok. Valaki mégiscsak segített, akiről talán nem is tudok.  Hogy mit kaptam az alkohol helyett. Szorongásoldókat.  Csak most éppen a hasmenésemet és az autoimmunt  kibaszott tartós kiegyensúlyozottsággal kísérletezem kigyógyítani magamból.  Ha esetleg idegi eredetű (is) a hasmenésem, jót tenne a lehetséges rendeződése más gyulladásos folyamatoknak is.  Már nem nézhetek ki akkora alkoholista aspergeresnek, mert egy rendezett körülmények között lakó ismerős is meg mert hívni tegnapelőttre a lakására.  Annyi minden jobban megy már, mint fél-egy éve. Nagyon boldog vagyok. Remélem, egyszer még segíthetek "sorstársaimnak".  Múltkor is a templom mellett cigit sodró, vörös arcú hajléktalanról nem az undor és az utálat jutott eszembe, hanem hogy szegény még itt tart, remélem, kikeveredik belőle. Nem elfordulni kell csak az emberektől. Dehát maga Csernus is volt drogos. Valamennyire én is. S mi tudhatjuk csak, min tud keresztülmenni az ember. Mert a drogozásnak van egy előtörténete is.  S ha tőlem elfordul még valaki, áldásom rá.